AMÍG TART A CSODA
Szerző: Admin
AMÍG TART A CSODA
Antoine de Saint-Exupéry, a finom hangvételű „A kis herceg” szerzője elsősorban hivatásos pilóta volt. Sokszor repült a francia gyarmatok fölött, az első és a második világháború között, gyakran kellett a Szahara fölött is átrepülnie. Többször hajtott végre kényszerleszállást a sivatagban.

Egyszer, egy ilyen kényszerhelyzetben bennszülött beduinok mentették meg az életét. Hálából meghívta a három férfit szülőhazájába, Franciaországba. Ezek az egyszerű emberek egyik ámulatból a másikba estek a hatalmas kulturális sokktól. Nem láttak ők addig ilyen építészeti kincseket, metrót, sétányokat, de mindeközben megőrizték nyugalmukat.

Vendéglátójuk az utolsó nap egy hegyi túrával is meglepte: elvitte őket az Alpokba. Ott egy vízesésre bukkantak , és ez a tapasztalat lélegzetelállító élménynek bizonyult. Ennyi vizet életükben nem láttak. Az a vízmennyiség, ami ott egy perc alatt alázuhogott, elég lett volna arra, hogy egész törzsüket egy évig tiszta ivóvízzel lássa el. A beduinok úgy oda voltak a csodálkozástól, hogy egyszerűen nem voltak hajlandók továbbmenni. Azt mondták: - Ha ők otthon egy csodát átélnek, nem mennek tovább addig, amíg az tart. Semmi pénzért nem akartak továbbmenni, míg a vízesés tart... Saint Exupéry kétségbeesésében már azt mondta: „De hát ez már ezer éve így ömlik!” 
Ezt aztán végre elhitték a vendégek, s így folytathatták a túrát.

Mi már nemcsak, hogy nem hiszünk a csodákban, de csodálkozni sem tudunk. Már szinte semmi sem hat a meglepetés erejével. A jó, a szép magától értetődő, temészetes. Annak úgy kell lennie. Már nem mozdít ki a kényelmi zónánkból. Ingerküszöbünk sem reagál. Sőt unalmassá is válik. Nincs hírértéke. Ami nem botrány, nem véres, nem pikáns, nem hazugság, nem álcázás, nem kétértelmű, nem gyanús, nem giccses, már nem is különleges. Persze az sem tart sokáig.

A „csodák” manapság már nem három napig tartanak, hanem három pillanatig. Aztán görgetjük tovább a fészbukot, az egeret. Az elhatalmasodott önimádatban, a mindent kiokoskodó és megkérdőjelező racionalizmusban már abban sem vagyunk biztosak, amit magunk csináltunk, s amit bálványozunk. Felkorbácsoltuk magunkban a telhetetlen kíváncsiságot, a folytonos elégedetlenséget, habzsoljuk a trendi márkák frissített, legújabb változatát, és emiatt állandó komorság, depresszió meg búvalbéleltség kínoz. Holott tudhatnánk: a sóvárgás és a függés ugyanannak a kutyának kölykei. Sokkal kevesebb energiánkat szívná el, és sokkal jobb terápia lenne a szüntelen hála, a bennünk levő jó kimozdítása, amikor mindenért, naponta, köszönetet tudnánk mondani.

Jól belegondolva: ma is Isten csodáiból élünk. Az a túláradó, bőséges szeretet, amellyel Isten „körülvesz” a természetben, emberi kapcsolatainkban, vagy akár karizmánkból, leleményességünkből fakadó kreatív megvalósításainkban, a szeretet és figyelmesség, az emberi jóság meglepetéseiben, mind-mind csodálatra méltó. Ha nem korcsosult volna el ezen érzékünk, ha tudnánk csodálkozni, rácsodálkozni, ámulatba esni, tágra nyílt szemekkel bámulni és örömkönnyeket ejteni, ezek a felismerések több jót, hitet, alázatot és szerethetőséget hoznának ki belőlünk. Valójában ezzel alakíthatnánk hatékonyabban környezetünket, és akkor nem kellene a jog, a piac, vagy a politika bűvészmutatványaira várni.

A tizenhetedik század legnagyobb festője, a holland molnár fia, Rembrandt háromszor is megfestette Jézus bemutatását a templomban. Legismertebb az 1631-es Simeon a templomban című olajfestmény, amelyen a festő a fénycsóvát teljesen a „nyugdíjas” főpap arcára fókuszálja, ahogy magához szorítja a gyermeket, aki Isten fia. A szülők, sőt a többi jelenlévő, a szolgálatos pap is szinte közönnyel, értetlenül, a Biblia szavait értelmezni nem tudó tanácstalansággal bámulják az agg Simeont, aki öröménekbe kezd, hiszen ebben a pillanatban beteljesedtek az ószövetségi jövendőlések. Ő már meghalhat, mert látták szemei az Üdvözítőt. Egész életében erre a pillanatra várt... Ő már a természet Urát vehette karjaiba. Magához ölelhette vágyai beteljesedését: a mindenséget egy csecsemő képében. Ez a valódi találkozás. Nem hiába gondolkodik az idős ember világméretű távlatokban... Az öreg főpap már látja a történelmi, sőt az üdvtörténeti „következményeket”. Gyermekként tud csodálkozni. Érzékeli a Gyermekben a különlegességet. A szolgálatos pap talán már tizedik, huszadik gyermeket mutatta be aznap Istennek, az áldozati adományokkal együtt. Neki ez a kisbaba egy volt a sok közül. Neki már unalmasak, gépiesek ezek a mozdulatok, nincs bennük semmi különös. De Simeon, ahogy magához szorította, megérezte az örökkévalóságot.

Ahogyan a vízesés  annak a teljességnek a kiváló képe, amit Istentől ajándékba kaptunk, úgy ez a kép még inkább kitágítja a mindenséget. Az idősödő Rembrandt újra visszatért ehhez a jelenethez, és öregkorában újra megfestette ezt a tiszta örömet és mély békét, amellyel a maga életét is Isten kezébe tette.

Milyen más ez a fajta, megbékéléssel, elengedő örömmel történő ránézés az életre, a folyamatokra, amik bennünk és körülöttünk zajlanak. Hiszen, amíg élünk, a csoda tart.  Sőt még utána is...

Sebestyén Péter
 


TÁMOGASSA ADÓJA
2%-VAL AZ
ÉLŐ SZÉKELYFÖLD
EGYESÜLETET!
CIF: 36825602
Asociatia "Secuimea Vie"
537061 Atia nr. 127,
Jud. Harghita