EMLÉKEZÉS ÉS STÍLUS
Szerző: Admin
EMLÉKEZÉS ÉS STÍLUS
Mindenszentek és Halottak napja környékén, ami nálunk tulajdonképpen egy hosszú hétvége lett volna idén, ha olyan lenne az állam, amelyben élünk, hogy figyelne erre – s amely kezdődhetett volna már csütörtökön és tarthatott volna vasárnapig mindenki igyekszik eljutni az elődök örök pihenőhelyeire. Tulajdonképpen már egy héttel, napokkal előtte elkezdődik a temetők látogatása. Kicsit kapkodva, kicsit szertelenül. Azokba a temetőkbe igyekszünk, amelyekhez legalább olyan mérvű ragaszkodás fűz, mint a szülőhelyhez, a faluhoz vagy városhoz, ahonnan vétettünk.

Nem csak az otthoni temető képe jut most eszembe, hanem a kolozsvári Házsongárdé is. Mivel ott nincsenek közvetlenül hozzám, a családhoz tartozó halottak, életemben csak egyetlen egyszer jutottam el Halottak Napján a kincses városba. Akkor is véletlenül, csak éppen átutazóban. Nem maga temető, meg az ismert és kevésbé ismert sírok meglátogatása volt emlékezetes számomra, hanem az a kép marad kitörülhetetlen, amelyet akkor láttam, amikor kifelé jövet, a temető kapujánál levő sötét utca torkolatából visszanéztem a temetőkertre. Nemcsak az utca, hanem a város is sötét volt abban a pillanatban. A sok-sokezer apró gyertyaláng azonban úgy ragyogott alá fentről a városra, mint máskor a házak ablakából a kiszűrődő lámpafény. Mintha ez által az ősök üzentek volt, sok ezren, hogy a hantok alatti örök lakásból, a legőszintébb álomból is figyelnek minket. És ez a hatalmas tömeg erőt adott, biztatást sugallt, hogy voltunk, vagyunk és leszünk.

És – nyilván – az otthoni temető is beúszik ebbe az esti képbe. A liberák, a csendes beszélgetések, s az a meghitt nyugalom, amely a sírok között árad szét rajtam, hiszen, amint nézegetem a sírfeliratokat, amint számba veszem a különböző családi parcellákat, mindjárt rájövök arra, hogy milyen erősen ide tartozom ehhez a helyhez, hiszen már több az anyaföldben nyugvó ismerős, mint az élő. A holtak pedig immár biztos, hogy alant vannak, s biztos, hogy itt laktak a falunkban.

Látom, hogy autók érkeznek a bejárathoz, különböző megyékből és más országokból térnek meg ide az elszármazottak, s bizony, már csak az idősebbjét ismerem a hazatérőknek. A fiatalok, a gyermekek mintha már nem hoznák annyira a formát. Úgy látom, s valahogy olyan is ez a mai stílus, a ruházat, a küllem, hogy alig-alig érvényesülnek a családi vonások. A lányok túl korán érnek, s túl korán kezdik festeni magukat. Egyen-színek vannak rajtuk. A fiúk meg tarka egyen-ruhadarabokban. Olyanok, mint a manapság forgalomban levő, divatos autók, két-három szín-kombináció és az áramvonalak, a dizájn teszi őket menővé, nem a márka.

Nagyjából tudom, hogy ki mit vesz elő a szatyrából. Ismerősek a mécses-típusok is, a gyertyák, s a mozdulatok ugyanvalóst. Egyébként pár perc ez a szertartás a családok esetében, talán egy-egy negyedóra. Aztán ki-ki a megszokott rítus szerint, nagyjából hasonló mozdulatokkal szedelőzködik, kezet fog, integet jobbra s balra egy kicsit, és már megy is. Becsapódnak a gépkocsik ajtói, felberregnek a motorok. Sokan esztendő-ilyenkorig vissza sem térnek.

Talán akkor jobb lenne, ha egy-két fölösleges és nem nekünk való ünnepet átszerveznének. Ha államilag úgy állnának hozzánk, hogy tisztelnék az előttünk járókhoz való ragaszkodásunkat, akkor minden jobb lehetne. Talán akkor egyik a máshoz való kapcsolatunk is erősebb lenne, és jobban ismernénk egymást egy-egy hely szülötteiként, ha nem kellene folyton kapkodva és lopva emlékezni. Akkor vissza lehetne nézni az esti távozáskor a jövőnkre biztató, a falvak feletti temetőkre. Még egyszer távolodóban.   
 
Simó Márton       
 


TÁMOGASSA ADÓJA
2%-VAL AZ
ÉLŐ SZÉKELYFÖLD
EGYESÜLETET!
CIF: 36825602
Asociatia "Secuimea Vie"
537061 Atia nr. 127,
Jud. Harghita