MELYIKÜNK A MESSIÁS?
Szerző: Admin
MELYIKÜNK A MESSIÁS?
Se szeri se száma a magyar nyelven is hozzáférhető tanítómeséknek, történeteknek, melyekből kedvünk és lelkiállapotunk szerint mazsolázhatunk, akár  napi felütésként is. Jorge Bucay, Bruno Ferrero, Anthony de Mello, a sivatagi atyák, a bölcs rabbik vagy szufik évezredes bölcsességtárából mindenki meríthet tetszés szerint.

A napokban egy angol domonkos, Timothy Radcliffe könyvét olvasgatva bukkantam egy szokatlan, meghökkentő „poénnal” záródó, számomra mindenképp elgondolkodtató történetre (1), amelynek  úgy vélem több rétegű, több szinten értelmezhető olvasata és tanulsága is van. Érdemes ízlelgetni. A nyári szabadságok, mezei, élményfürdős, part menti vagy hegyi túrás pihenések alatt bizonyára kellően kizökkent majd a hétköznapok taposómalmából, és elvezethet belső felismerésekhez, de akár újfajta életszemléletre is sarkallhat.

A történet szerint egy monostor kihalófélben volt. Nem voltak hivatások. A lelkesedés csak pislákolt, a jövő reménytelennek látszott. Bárki, aki eljött megismerkedni a hellyel, elmenekült. Elkeseredésében az apát meglátogatta bölcs barátját, a rabbit, hogy tanácsot kérjen. A rabbi együttérzően meghallgatta és elmondta, hogy a rabbiiskolában is kevés tanuló van. Amikor az apát távozni készült, halkan odasúgta neki: „Monostorotokban egyikőtök a Messiás.”

Az apát visszatért a monostorba, és beszámolt a szerzeteseknek a talányos kijelentésről, amit nem tudtak mire vélni. Egyikük sem látszott hihető jelöltnek. Az öreg Benjamin kedves ember, de borzasztó lusta; ő biztos nem az. Antal jó ember, de nagyon szereti az italt, ezért ő sem jöhet szóba. Eduárd engedelmesen megtartja a szabályokat, de nagyon mélabús, így valószínüleg ő sem lehet a Messiás. Valamelyiküknek azonban mégis annak kell lennie. Azonban a történet szerint ettől fogva új módon kezdtek egymásra nézni. A szentség és a jóság jeleire kezdtek felfigyelni egymásban, amelyeket eddig nem vettek észre. A monostor lassanként barátságosabb és boldogabb hellyé vált. Az emberek, akik meglátogatták őket, ott maradtak, és a közösség újra növekedni kezdett. Az öreg apát ekkor visszament a rabbihoz, és azt mondta: „Köszönöm szavaidat, hogy »közületek valaki a Messiás«. Nem jöttünk rá, hogy ki az, de közösségünk most újra virágzik.” A rabbi elnevette magát: „De hát én azt mondtam: »Egyikőtök sem a Messiás«”.

Vajon csak ugratni akarta a rabbi a barátját? Vagy fel akarta nyitni keserűségtől fátyolos szemét? Vajon mire gondolt? Játék a szavakkal? Az is van benne. Hiszen már az is talányos ahogy ő értette, és ahogyan az apát. Még Keresztelő János is megbotránkozott, vagy legalábbis bizonytalankodott: „Te vagy-e a Messiás, vagy mást várjunk?” (Mt 16, 13-20) – üzente Jézusnak. Eleinte meg szenvedélyesen egyengette útját s erővel mutatott rá: „Közöttetek van, akit nem ismertek, aki a nyomomba lép, aki nagyobb nálam, mert előbb volt mint én, még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” (Jn 1, 26-28) „Ő az Isten Báránya...” (Jn 1, 36-37) Ott van álruhában, egy+házban laktok, s ti nem ismertétek föl? Valamelyikőtök? Közületek valaki? Vagy arra gondolt a rabbi, hogy a kolostorban ott van köztetek, egyikőtök sem az, de ti hiszitek, hogy eljött, és „ahol ketten vagy hárman összegyülnek az én nevemben ott vagyok én is... ?” (Mt 18, 19-20) Láthatatlanul, de veletek van? Személyetekben hordozzátok, vagy tőletek föüggetlenül, „önállóan”, mint a ti Mesteretek, akit követtek, s akibe a keresztség és a szerzetesi meghívás alapján „beöltöztetek”? Vagy amit a domonkos  író is sugall: senkit sem ismerünk igazán, hiszen „életünk Istenben van elrejtve”... (Kol 3, 3-4)

Milyen más lesz egy család, egy egyházközség, egy társaság, egy csapat, egy csoportosulás, egy vállalkozói munkaközösség élete, ha egymásban Krisztust kezdik látni? Ha egymásból a jót próbálják kinézni, kiszeretni, bizalmat szavazva neki. Ugye az egész légkör megváltozik?  Milyen más lenne az önismeretünk, ha abból indulnánk ki, hogy minden ember egy nagy titok, hogy nem látunk bele senki lelkébe, az Istennek van fenntartva, s ezért ne is ítélkezzünk könnyelműen, elhamarkodottan... Inkább adjunk esélyt neki – botladozásai ellenére is – a belső növekedésre. Hogy azzá váljon, akivé Isten kinézte magának... Hiszen az Ő élete rejtőzik benne is, amit csak a szeretet és az elfogadás képes kicsalogatni. Milyen könnyen nem kezdünk szeretni valakit, mert azt hisszük, megismertük, kiismertük.  Holott nem ismerjük. És annak ellenére kellene szeretnünk...

Bizonyos fokig tehát mi is felelősök vagyunk, hogyan látunk másokat. A zsebtolvajnak az egész világ egy nagy zseb, s akinek a kezében folyton kalapács van, az mindenütt csak szeget lát. Ha tehát változtatni akarunk az életen, magunknak kell változni: az igazsághoz hűen nézni s megtanulni szeretni. A Messiás köztünk van, velünk van. Bennünk lakik, ha ki nem űzzük. „Amit eggyel, a legkissebbek közül tettetek, velem tettétek.” (Mt 25, 40) – mondja majd az Úr az utolsó ítéleten.
A fenti történettel kapcsolatban röpke közvéleménykutatást tartottam paptestvéreim között. Az „eredményeket” néhány pontban így foglalnám össze:
- Sokszor nem azt halljuk, amit mondanak, de amit hallunk, az előre visz.
- A hálaadás és a köszönetmondás után változik meg, (tisztul ki!) a helyzet.
- Nem mi vagyunk a Messiás, de mindannyian Krisztus-hordozók vagyunk.

William Paul Young, A viskó című könyvben ezeket írja: „ Valójában a megismerés növekszik, a szeretet pedig egyszerűen csak kitágul, hogy befogadhassa a tudást. A szeretet egész egyszerűen a megismerés védőburka.”(2)

Sebestyén Péter
 
(1.) Timothy Radcliffe: Vesd bele magad! Vigília kiadó, Bp. 2013, 244-245. Ford. Lukács József.
(2.) William Paul Young: A viskó. Immanuel Alapítvány, Szombathely, 2009, 160.
 


TÁMOGASSA ADÓJA
2%-VAL AZ
ÉLŐ SZÉKELYFÖLD
EGYESÜLETET!
CIF: 36825602
Asociatia "Secuimea Vie"
537061 Atia nr. 127,
Jud. Harghita