Szabadon élni, vagy a szabadságért meghalni
Szerző: Admin
Szabadon élni, vagy a szabadságért meghalni
A legújabb kutatások szerint 1848 március 15-én, amikor a Pilvax kávéházból a forrófejű pesti srácok elindultak a Hatvani utcába Landerer és Heckenast nyomdája elé, az útközben többezres tömeg élén, hogy kinyomtassák a 12 pontot, Landerer Lajos nyomdász cenzori láttamozást kért. Megszeppenve álltak előtte, aki pecsét nélkül nem akarta kinyomtatni a programot. Aztán amikor a nép nevében kérték a nyomdát, arra buzdította Petőfiéket, foglaljanak le egy nyomtatót, őt meg zárják be az irodájába. Így vált „törvényessé” a szükséghelyzet. A papírlap tetejére pedig utolsó pillanatban odanyomtatták: „Legyen béke, szabadság, egyetértés.” „Petőfi otthon felejtette a Nemzeti dal szövegét, fejből kellett diktálnia betűről betűre, miközben kinn ötezer ember állt az esőben. Emiatt Jókai ebédszünetet hirdetett a tömegnek, és délután háromra visszahívta őket a Magyar Nemzeti Múzeum elé...” (Nyáry Krisztián nyomán)
 
A magyarságnak elege lett a zsarnokságból, szabad akart lenni az osztrák elnyomástól, a jobbágyságtól, a cenzúrától, olyan nemzetként akart élni, amely önállóan határozza meg sorsát, céljait.  A szabadságeszmény lelkesítette a márciusi ifjakat, a honvédeket, a székelyeket és magyarokat, bárhol is éljenek a Kárpát-medencében. Akkor még a szabadság nem individualizmust jelentett, nem is a francia forradalom felvilágosult, istentelen szabadságát, hanem szabadulást a zsarnokságtól. Kossuth szabadelvűsége és Petőfi lánglelkű hazaszeretete jól megfért egymással. ’48-ban aki nemzeti érzésű volt, az nem számított szélsőségesnek. Az akkori sajtószabadság alatt nem nemzetietlen, álságosan semleges, de közben liberális, erőszakkal toleráns és felhígított sokszínűséget értettek. Akkor még a magyarság nemzetben gondolkodott, és minden jó szándékú magyar a nemzet javára akart szabad lenni, a nemzet javát akarta. A nemzet összeállt, egységben volt, és – ismerjük a reformkort –  egy új világ született.
 
Mára elkopott  ez az érték. Ma a szabadság csak egyéni szabadságot jelent. Közben elvárnánk másoktól, hogy segítsenek rajtunk, hogy védjenek meg. Vágyunk rá, mi magunk szeretnénk utánajárni az igazságnak, de nekünk tekintélyelvi alapon senki ne mondja meg, mi a jó és a rossz. Aközben mint agymosott fészbuknemzedék, önként, szabadon, a fogyasztói élvezethajhász, cenzúrázatlan diktatúrájának jármába hajtjuk fejünket. Mint kíváncsi, meggondolatlan kölykök, minden érdekel, de semmi mellett nem tartunk ki, nem állunk ki, és nincsenek már ideáljaink. Áldozatot hozni, kitartani egy döntés mellett, küzdeni egy ügyért, egy kapcsolatért, egy közösségért, amelyhez tartozom – legfeljebb akkor, ha van rá pályázati pénz. Ma kiveszett belőlünk a bátorság, nem merjük egyéni és közösségi bőrünket vásárra vinni. Féltjük a biztonságunkat,a  megélhetésünket. S a pénz utáni hajszában, bizonytalanságban és elbátortalanodásban elszigetelődtünk egymástól. Már nincs tétje egy köztéri ünnepi rendezvénynek, már magyarkodik, aki a székely vagy a magyar zászlót ki meri tenni a háza falára. Erőszakos cselekedetnek tartjuk a forradalmat is, a békére hivatkozva, miközben ingyen, küzdelem nélkül adjuk fel értékeinket, eszméinket a kényelem és az önzés javára...

A mai szabadság erkölcsi meghasonlásra késztet, mert elszakadt a szívünkbe írt isteni parancstól. Elfelejtettük, hogy a szabadság elsősorban nem jog, hanem isteni adomány, amely arra való, hogy felismerjük a bennünk lévő jót, s hogy képességeinket, talentumainkat a közös haza, a nemzet közösségének szolgálatába állítsuk. Megalkuvás nélkül.
 
A nemzeti hovatartozást, az összetartozást, a hazafiságot ma sem adják ingyen. Ma sem  könnyebb, mint a negyvennyolcas ifjaknak: küzdeni kell érte. Nemcsak a világhálón, nemcsak tüntetéssel vagy japánsztrájkkal, nemcsak a fogyasztóvédőknél, vagy a hatóságokhoz írt feljelentéssel, beadványokkal, hanem erkölcsi alapállásként. Hűséggel a múltunkhoz, anyanyelvünkhöz, szülőföldünkhöz. Azzal, hogy vállaljuk az itthoni küzdelmet nemcsak a szakmai sikerek érdekében, hanem a közösség, a nemzet közös ügyeiért is. Akkor is, ha külföldön jobban fizetnek, nekünk itthon kell helytállni, mert az itteni életterünkhöz való ragaszkodásunk: létkérdés. Mert jogaink is erre alapozódnak. Nem lennének jogaink, ha őseink ki nem vívták volna.
 
A szabadság óriási ajándék, de ára is van. Negyvennyolc hőseitől bátorságot kellene tanulnunk. Elszántságot, olyan eszményekért küzdeni, amelyek láthatatlanul és mégis valóságosan beazonosítanak, egyértelművé tesznek. Azok a márciusi huszonéves fiatalok nemcsak szájhősök voltak, nem valami  hirtelen ötlettől vezérelt „flashmobot” tartottak Pesten, hanem a pattanásig feszült helyzetben meghozták életük áldozatát. Nemzetük harcos fiaiként cselekedtek. Nem elhúzták a csíkot a helyszínről, hanem elmentek a lókereskedőhöz, kialkudták a ló árát, majd  egyenruhát csináltattak, fegyvert kovácsoltattak, és beálltak a Honvédségbe. Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Gábor Áron, Zeyk Domokos, Berde Mózes és a többiek értelmiségiként, az akkori nemzedék szellemi vezéreiként fegyvert fogtak, és életüket adták a hazáért. A császári hadsereget kiszorították Magyarország területéről. A magyar szabadságharcot csak az orosz birodalom túlereje tudta  térdre kényszeríteni. Magyarország európai országgá vált, ki-ki a legjobb tudása szerint azt adta, amije volt.
 
Nyelvújítóink, íróink és költőink szülték újjá anyanyelvünket, amin ma gyermekeinknek mesélhetünk. Építészeink az olyan mesterműveket, mint a Vigadó, az Esztergomi Bazilika vagy a Nemzeti Múzeum, amelyeknek máig csodájára jár a világ. Tudósaink feltalálták a gyufát vagy a villanymotort, és olyan intézmények jöttek létre, mint az Akadémia vagy a Széchényi Könyvtár. Iparosaink és kétkezi munkásaink pedig tudásukat, erejüket és szorgalmukat adták. Így épülhetett fel a Pestet és Budát összekötő Lánchíd, és 1846-ban így indulhatott el Pest és Vác között az első vonat... Mert lobogott bennük a haza szenvedélyes szeretetének tüze. Az igazi magyar lelkület, ami nem ismer megalkuvást, nem szereti az elnyomást. A magyar embert nem demoralizálja az erősebb, a hatalmasabb erőfitogtatása. Nem csügged el a vereségtől: győzni akar, vagy meghalni.

Minket Isten a magyar nemzet részeinek, tagjainak teremtett. Ez nemcsak jog, hanem felelősség és feladat. Ma is szabadok vagyunk arra, hogy nemet mondjunk a kísértésnek, hogy ellenálljunk a nyelvi, kultúrális, politikai, beolvasztó kísérleteknek, és megválasszuk saját nemzeti önazonosságunkat. Március 15-e figyelmeztet: a folytonos megfelelni akarásban, a globalizációhoz dörgölődzésben, a többségi államhoz való haszonleső „lojalitásban” nemzettudatunk elveszíti magyar ízét, súlyát. Már egy házasságban is, ha nem tápláljuk és erősítjük. Ne adjuk fel, ne áruljuk el azokat az értékeket, amelyekért a forradalom és szabadságharc hősei küzdöttek.
 
Amikor Lisznyai Kálmán költő Görgei Artúr tábornokot féltve odaszólt a csatában:Tábornok úr, ugrassa a lovát jobbra, mert istenuccse leüti a golyó! Görgei visszanézett, s csak ennyit mondott: Ha fél, hazamehet! 

A szeretetben nincs félelem. A negyvennyolcas vértanúk áldozata kötelez. A szabadsággal nekünk is élnünk kell. Segítsen ebben mindnyájunkat az Isten. Isten áldd meg a magyart!

Sebestyén Péter


TÁMOGASSA ADÓJA
2%-VAL AZ
ÉLŐ SZÉKELYFÖLD
EGYESÜLETET!
CIF: 36825602
Asociatia "Secuimea Vie"
537061 Atia nr. 127,
Jud. Harghita