AZ ORRFÚJÁS ILLEMTANA
Szerző: Admin
AZ ORRFÚJÁS ILLEMTANA
Ábel a HÉV-en utazott és a térdén szétnyitott könyvét olvasta. Másfél évtizede annak, hogy rájött: a napi kétszeri negyvenperces utazás a munkahelyére és vissza kitűnő alkalom arra, hogy kivonva magát a nagyvárosi tömeg zsibongásából szenvedélyének, az olvasásnak hódoljon. Mert hát mikor máskor? Hétköznapokon, amint hazaér a munkából, már rutinná vált program várja: az asszony és a három csemete a maguk halaszthatatlan problémáival, leckekikérdezés, vacsora, fürdés, meseolvasás, majd tizenegy körül betántorgás a hálószobába.

Mindez szép, szó se róla, de az olvasás rendre úgy jár, mint az ügyetlen gyerek az „Ülj le...most!” nevű versenyben: neki nem jut szék, így kiesik a játékból. És hát az embernek nemcsak lelkileg kell feltöltődnie, hanem – ha már rászokott – szellemileg is.

Ábel így csempészte vissza végül a hátsó ajtón gyerekkori szenvedélyét a mindennapokba. Pár éve még voltak követői, sokan bújtak ilyen-olyan könyveket körülötte a buszon, metrón, HÉV-en, de számuk az utóbbi évtizedben alaposan megcsappant. Könnyen kitalálható, miért. Nem kizárt, hogy évtizedek múltán az okostelefon megjelenését egyfajta civilizációs csapásként fogják számon tartani, mely a társadalom mentális állapotát végzetesen megrogyasztotta, gügye játékokkal, ostoba és vég nélküli fecsegésekkel helyettesítve be az értelmes időtöltést. Tömegigény kétségtelenül volt rá. Igény persze – amiként a közismert viccből tudjuk – sok mindenre lenne, de nem biztos, hogy mindnek helyt is kell adni.

Szóval, Ábel éppen Szabó Dezső egyik novelláskötetének nyomasztó bugyraiban kóborolt, amikor hirtelen leszakadt a mennyezet. Egy pillanatig legalábbis azt hitte. Pedig csak annyi történt, hogy a szemközt ülő, éppen telefonon dumcsizó duci hölgyből olyan erővel és váratlansággal tört ki a tüsszentés, miként – a szakemberek szerint - majdan a láva fog a Csomád csúcsán lévő Szent Anna-tóból. Nem volt apelláta. A váladék-cunami egyaránt beterítette a könyvet, az ülést és Ábelt, s talán a neki háttal ülő férfi nyakszirtje sem maradt érintetlen. A nő bíborvörösen szabadkozott, s mivel strandlepedő nem volt nála, papírzsebkendőjével igyekezett az áldozat segítségére lenni a törölközésben. Ábel, miután visszanyerte látását, zavartan vigasztalta: ugyan, szóra sem érdemes. De belül azért érezte: a munkahelyi mosdó beláthatatlan messzeségben van. Allergia – magyarázta a hölgy még mindig vörösen, s valami növényt emlegetett, mely éppen most virágzik. Aha – mondta Ábel -, ha itt lenne, jól belerúgnék. Tulajdonképpen nem érte váratlanul a dolog, érezte, hogy előbb-utóbb be fog következni. Soha, egyetlen alkalommal sem tudott úgy végigutazni a távon, hogy valaki a közelében ne prüszkölje tele ajármű légterét saját gyártmányú bacilusaival. Az ok: tavasztól-őszig a növények virágoznak, telente meg az influenza. Ez azért sokat elmond a fővárosiak immunrendszerének állapotáról, amely a vegyipar két ágának: az élelmiszeriparnak és a gyógyszeriparnak köszönhetően ma már romokban hever. Az allergia igazi népbetegséggé vált, valódi ellenszer nélkül. A valódi ellenszer persze az lenne, hogy jelenlegi életformánkon nyomjuk meg a „reset”-gombot s ragadjuk meg ismét az eke szarvát, de ennél egyszerűbb megoldás egy kis törölközés a papírzsebkendővel. Ábel rezignáltan vette tudomásul, hogy ezzel együtt kell élnie, mint nagyvárosnak a terrorveszéllyel (vö. Sadiq Khan).

Hanem amit sehogy sem tud megemészteni, az a tüsszentésnél is gyakoribb orrfújás. Kisiskolás volt, amikor a tanítónénije elmagyarázta az osztálynak, hogy nyilvánosan nem illik „trombitálni”, hanem illedelmesen félrevonulunk, lehetőleg mások hallótávolságán kívülre, és ott végezzük el a nazális nagytakarítást. Igaz, nem fényes, nagy iskolákban nevelték őket, hanem – fővárosi szemmel nézve – egy távoli, kispolgári jellegét a kommunizmus alatt is megőrző székelyföldi kisvárosban (vö. Mucsa). És az ő tanítónénijük feltehetőleg le volt maradva egy „brossúrával”. Itt ugyanis Ábelnek azt kellett tapasztalnia, hogy a „náj módi” szerint az az illendő, ha az egyén (és mindegy, hogy csinos fiatal lányról, jól öltözött férfiúról, vagy őszöregemberről van-e szó) nekiáll, és lehetőleg 140 decibeles hangerővel (ami már fáj az emberi fülnek) elkezdi üríteni az orrüregében lévő váladékot (vö. takony), olyan alapossággal, hogy a körülállók semmiről se maradjanak le, minden cseppjét élvezhessék a léleküdítő akusztikai produkciónak. Japánban egy ilyen gesztus után csak a harakiri mentene meg a szégyentől, emitt – a jelek szerint – dicsőségszámba megy.(Lehet, hogy a japán turisták európai úticéljai közül ezért vagyunk csak a tizenhatodik helyen?) Nálunk mintha az lenne a természetes, hogy ezt az undorító, gyomorforgató hanghatást kéretlenül megosztják mindenkivel. Ha a kedves olvasó azt hinné, hogy csak a túlzottan finnyás Ábelnek tűnt fel a jelenség, téved. Külföldiek is gyakran teszik szóvá, mint zavaró magyar „szokást” (ma szokás, holnap hagyomány, holnapután hungarikum), és az internet „népe” is fel-felveti, mint vitatémát. Volt, aki kijelentette, hogy az egészség fontosabb, mint a „kreált illemszabályok”. Nos, tisztázzuk: az illemszabályok minden esetben „kreáltak”. Azért kreáltuk őket, hogy civilizált együttéléssel különítsük el magunkat a kondától.És lehet, hogy az orrfújás egészséges, de mivel nem élet-halál kérdése, civilizált ember ezt diszkréten oldja meg. Feszítő hólyaggal utazni sem egészséges, mégsem a buszon könnyítek magamon. 
És úgy általában hajmeresztő az utóbbi időben a civilizálatlanság terjedési sebessége.

Ábel gyermekkorában évekig jártak kőművesek a készülő házukhoz, ilyen-olyan munkálatok elvégzésére. Amikor végeztek, alaposan megmosakodtak a mosdótálban (van még ilyen?), átöltöztek tiszta, utcai ruhába, megfésülködtek, és úgy távoztak. Ez így illett. Manapság lépten-nyomon találkozni olyan egyénekkel, akik úgy szállnak fel a metróra, hogy mosatlanságtól bűzlő munkaruhájukról potyog a mész, a malter, és egyéb építőanyag, de azért „unzsenír” ledobják magukat a tiszta ülőhelyre, a tiszta útitárs mellé, hogy röhögve hörpöljék a koszos markukban szorongatott sokadik sörüket. És a kötelességek nélküli jogok világában senki nem mer rájuk szólni, nem meri kiutasítani őket a járműből. Holott valamiféle jogszabály is lenne rá, ami egy valamikori értékrendből sarjadzott. De ma már csak egy letűnt világ kopott dísze. Atomjaira esett társadalmunktól nem várható el, hogy közösségként viselkedjen. S mivel neki sincsenek, így másoknak sem tud határt szabni.
 
Megjelent a Magyar Idők 2017. augusztus 19-i számában. 

Lakatos Mihály
 


TÁMOGASSA ADÓJA
2%-VAL AZ
ÉLŐ SZÉKELYFÖLD
EGYESÜLETET!
CIF: 36825602
Asociatia "Secuimea Vie"
537061 Atia nr. 127,
Jud. Harghita