VADÖLŐ
Szerző: Admin
VADÖLŐ
Ábel a szokásos hétvégi nagybevásárlásra indult két kisebbik fiával.

A legnagyobbik egy ideje el-elmaradozik ezekről a közösségi alkalmakról, nehogy a telefonjának nélkülöznie kelljen őt arra a másfél órára. Ábel évek óta hasztalan magyarázza neki, hogy a telefon olyan, mint a duda: csak akkor kell nyomogatni, ha tényleg szükség van rá.

A kicsik, akik még többé-kevésbé „függetlenek”, ezt az alkalmat rendszerint arra használják fel, hogy egy apaszív-lágyító mosoly kíséretében előadott „ugye választhatok magamnak három dolgot?” (inkább kijelentő, mint kérdő) mondat elrebegését követően négy-öt olyan árucikket tegyenek a kosárba, amelyek következményeiket tekintve szigorúan az FBI-körbe tartoznak. (FBI = Fogászati Beavatkozást Igényel.)

Beültek hát az autóba, és elindultak a mintegy negyedórányi autóútra lévő bevásárlóközpont felé. Útközben a középső, Misó, felfigyelt a „Ti dolgoztok - ők lopnak” című közgépopera egyik útszéli darabjára, s elképedve nézett Ábelre: „Apa, ez mi?!” Szemmel láthatóan mellbe vágta a dolog. Ábel kedvetlenül bámult kifelé a szélvédőn. „Ez az, aminek látszik - egy plakát” - mondta kitérve a lényeg elől s talán, hogy időt is nyerjen a helyes válasz megtalálására. De a gyerek, aki tizenkét éves kora ellenére élénk érdeklődést mutat a politika iránt (Ábelen ilyenkor végigfut a borzongás: úristen, csak nem a korai elhivatottság jele?!), láthatólag nem örült, hogy atyja elsasszézott a kérdés elől. „Azt látom, de ki tette ki?” – folytatta könyörtelenül. „Egy ellenzéki párt.” „A sípolós?” – moccant meg a gyermekben egy kellemetlen márciusi emlék. „Nem, de bizonyára neki sincs ellenére a dolog.” „És igaz?” „Nem!” – villant rá Ábel szeme. „Akkor hogy tehet ilyet?!” Ábel már-már azt válaszolta, hogy demokrácia van, de érezte, hogy ez nevetségesen hangzana, ezért visszaszívta a konzerv-választ és a kollektív csodálkozást választotta: „Hát, ez az… Hogy?!” Időközben szerencsére megérkeztek a bolthoz, így Ábel lelkiekben visszahúzódhatott a szorító sarkába pihegni. Mert mit is mondhatna a felnőttek világával lelkesen, jóhiszeműen és tiszta lélekkel ismerkedni próbáló fiúcskának? Hogy olyan világban élünk, amikor az ország első emberéről óriásplakátokon, jogerős, bírósági ítélet nélkül büntetlenül ki lehet jelenteni, hogy bűncselekményt követett el? És ha ezt az elsővel meg lehet tenni (aki mögött a legrosszabb esetben is kétmillió választó áll - ami azért nem kis teljesítmény, hogy egyebekről már ne is beszéljünk…), akkor mire számíthat a legutolsó?! Úristen, mit mondjak neki?! – vívódott magában Ábel.

Óriásplakát Magyarországon - az Index.hu felvétele
2017 augusztusában készült

A két kicsi éppen az utóbbi időben „harapott rá” a Cooper-történetekre, a „Nagy indiánkönyv” az esti felolvasások elmaradhatatlan kellékévé vált. Ábel élvezettel figyelte a megdöbbenésüket, amikor kedvenc hősük, Vadölő, barátai könyörgését elhárítva, egy huszonnégy órás „kimenő” után önként visszatér az irokézek fogságába, annak tudatában is, hogy ott a biztos halál vár rá. Miért? Mert a becsületszavát adta, hogy visszatér. És ez fontos, ez olyan érték, amit nem lehet feladni – az életért cserében sem. És Vadölőt ettől kezdve már nemcsak Csingacsguk és az összes indián törzs, hanem Ábel két fia is mélységesen tiszteli. A fogékony gyermeki lélek ösztönösen ráérez és a magáévá teszi az igazi értéket. Most már csak az kellene, hogy a társadalom is ráerősítsen erre a döntésre s máris elégedetten dőlhetnénk hátra – a nevelés eredményes volt. De vajon a könyv világa és napjaink empirikus valósága tükörképei-e egymásnak? Megerősítik, vagy inkább kioltják egymást? A becsület és becsületszó még tényezők-e az életünkben? Ha Ábel kedélyét e gondolatokra „ködképek” ülték meg, nem alaptalanul. A helyzet ugyanis az, hogy a becsületszó mára egy hangsúlytalan töltelékszóvá (vö. „becsszó”) degenerálódott, a becsület pedig nem több, mint egy virtuális Cooper-panoptikum nehezen értelmezhető kelléke. Korunk Vadölője könnyesre röhögné magát egy romkocsmában a haverokkal az ostoba indiánok hiszékenységén. Még hogy visszamenni?! Na, ne akasszá’ má’ ki, Csingacsguk!

James Fenimore Cooper szobra New Yorkban

Vegyük például korunk emblematikus sportját, a futballt. Mit lát a gyerek, hogyan viselkednek bálványozott sztárjai a pályán? Ha két játékos összecsap és a labda kimegy az oldalvonalon túlra, mindketten emelik a karjuk: nem róluk ment ki. És várják, hogy döntsön a bíró. Pedig egyikük pontosan tudja, hogy róla ment ki, és a bedobás a másik felet illetné. De nem: döntsön a bíró. Ha becsületesen járna el, talán meg is róná a vezetőség, hogy a klub „érdekei” ellen cselekszik. Vagy: két játékos egymáshoz ér, mire egyikük haláltusába kezd a földön, hogy megütötték. (A visszajátszásból látszik, hogy szó sincs róla.) Az ellenfelet piros lappal leküldik, a „színész” pedig elégedetten kacsint ki övéinek a kispadra. Vagy: az ellenfél legjobb játékosának szándékosan sérülést okoznak, hogy kiiktassák a játékból.

Fotó: Jean Catuffe/ Getty Images Hungary

Mire is tanítja hát a legnépszerűbb sport a kicsiket?

De nézzük a játékok játékát, a demokráciát. Az emberazt hinné, úgy működik, hogy miután demokratikus választáson a nép megválasztotta azt a csapatot, mely jobb programmal állt elő, amelyikben jobban megbízik, minden képviselő (kormányon  vagy ellenzékben) beáll a sorba és az újabb megmérettetésig (mérkőzésig) csendben a haza üdvéért dolgozik, merthogy ez lenne a lényeg: közösen munkálkodni a köz javáért. O, sancta simplicitas! Hát dehogy! Ezt csak a jámbor választó hiszi. A vesztes a választás éjszakáján a sokk hatása alatt (talán) még elismeri a vereségét, de már másnap reggel csalást kiált, s a bosszúvágytól lihegve már csak egy dolog érdekli: a jobbnak bizonyultellenfél ellehetetlenítése, kiiktatása („lerúgása”). Az eszköztár gazdag: akormányzó csapat otromba becsmérlése,kezdeményezéseinek gáncsolása, munkájának akadályozása, sikereinek cinikus kigúnyolása, elfeledve, hogy mindez egyúttal a választópolgárok többségének megalázása is. Itt már nincs „haza üdve” (sőt haza sincs), nincs „közjó” (sőt az a jó, ha mindenkinek rossz), csak vak bosszúés becstelenség. Ez utóbbi jelentésmezejébe simán belefér a nemzet ünnepeinek meggyalázása, az ország lejáratása, elárulása, a nemzeti kudarcokért való szorítás. Mint a B-közép, mely a pályán elveszített meccsért az utcán próbál elégtételt venni magának.

És a gyerekeink egy ilyen világban nőnek fel, ezt látják maguk körül úton-útszélen.Csoda-e, ha egy napon nekifognak aláírásokat gyűjteni az aluljárókban a nemzet jövője ellen? A közrosszért. És Vadölő nézi őket az örök vadászmezőkről. Nézi és szégyelli magát.

Megjelent a Magyar Idők 2017. július 29-i számában.

A címképen Rolf Rümer (1935-2000) Vadölő szerepében (1967).

A Vadölő hangoskönyvként ITT meghallgatható! 

Lakatos Mihály
 
 
 


TÁMOGASSA ADÓJA
2%-VAL AZ
ÉLŐ SZÉKELYFÖLD
EGYESÜLETET!
CIF: 36825602
Asociatia "Secuimea Vie"
537061 Atia nr. 127,
Jud. Harghita