Csehó, Bábel, mámor
Szerző: Admin
Csehó, Bábel, mámor
Legutóbb a napjainkra dogmává szilárdult integrációt kárhoztattuk, mely egyfajta ideológiai úthengerként szürke masszává akarja silányítja az amúgy pompázatos színekben tündöklő világunkat. A dogma pedig, mint tudjuk, kötelező jellegű, nem ad lehetőséget a mérlegelésre. Jól fizetett propagálói (politikusok, „véleményformálók”) ,hívei (vö. „hasznos idióták”, amúgy gyakran áldozatai is), s a mindenre kapható sajtó, mint az ókori görög tragédiában a kar, refrénként szajkózza, sulykolja nap mint nap az emberek agyába: integrálódjatok, olvadjatok be, mert az jó, mert nincs szörnyűbb a különállásnál, a szegregációnál.

Hogy miért jó ez minden esetben, ne kérdezd. Vagy kérdezd, de akkor úgy jársz, mint a Rejtő-regénybéli bennszülött Nalaya királlyal. Nalaya „valamikor egy angol teherhajón fűtőként dolgozott, ezért tisztelte is a kis csoport vad maláj, akiket egy napon azzal a meglepő hírrel keresett fel, hogy ő a királyuk. Csak egy bennszülött kérdezte, hogy mire alapítja ezt a feltevést, de annyira megverte az illetőt, hogy a többi készséggel elfogadta a fait accompli-t." Bizony, a kérdezősködésnek mindenkor ára van. Ezért hát ne kérdezd, hogy az integráció manapság miért univerzális gyógyszer, mint Ábel gyermekkorában a penicillin. Tátsd ki szád, csukd be szemed! Ezzel kezelik az oktatás, a különféle társadalmi rétegek, a kisebbségek, uniós szinten pedig a nemzetállamok problémáit is. Akkor is, ha némelyik rugdalózik ellene, mondván: de hiszen egészséges vagyok…
Nem különös, hogy Ion Iliescu, a Ceauşescu örökébe lépő román államfő, már az új kor hajnalán azzal vádolta az erdélyi magyarságot, hogy szegregációra törekszik. Holott milyen szépen integrálódhatna a többségi társadalomba, mely tárt karokkal várja, ételt, italt, gúnyát, sőt nyelvet és szokásokat is adna neki! Miféle dolog, hogy kisebbség akar maradni, amikor többség is lehetne?! (Na persze, nem úgy…) Pedig hol voltak akkor még a globalizáció eszméi és az azokat hirdető nagy integrátorok? S hol lenne ma az erdélyi magyarság, ha akkor felsorakozik a hamelni furulyás kései utódja mögé, s nem a különállást választja?

Ábel egyik szépreményű gondolkodóként indult, de végül íróvá lett honfitársa tollából olvasott a minap egy érdekes és idevágó eszmefuttatást, egyfajta mini-rekviemet a szerző által különösen kedvelt, de ideiglenesen bezárt vendéglátóhelyért. Ezt csak azért hoztuk szóba, mert az írásból kiderül, hogy miként is néz ki az ideálisan integrált hely, ahol a dogma hívei jobban érzik magukat, mint otthon. (Mert az otthon tudvalevőleg kirekesztő hely – kirekeszti azokat, akiknek nincs bejárati kulcsa). Idézzük: „Olyan helyeken (…) nem kell körülnézni, hogy föltűnnek-e valakinek a meleg és leszbikus párok meg a fölismerhetően zsidó vagy roma arcok, vagy a berlini és hamburgi és amszterdami és barcelonai és manchesteri marxista könyvesboltokból származó, föliratos vászonszütyők, ahol senki se neszel föl, ha valaki megszólal arabul, kurdul, perzsául vagy oroszul.” Ezt követően futólag azt is megtudjuk, hogy milyen egy szívet-lelket melengető európai külváros: „a Köztársaság téren pingpongoznak és fociznak különféle színű családok meg gördeszkáznak a srácok. Kőbányai világos meg egy kis fű meg szamárfüles zsebkönyvek.” Ó, Istenem – hatódott meg egy pillanatra Ábel -, hát ennyi? Tényleg csak ennyi kell a nirvánához? Mondjuk, ha a fű elmaradhatatlan „kellék”, nem csoda, hogy senki nem neszel föl a kurd vagy a perzsa szavakra… Nem neszelne fel akkor sem, ha maga E.T. térne be egy felesre…

Ábel azon nem csodálkozott, hogy a többi nyugat-európai városban vannak még marxista könyvesboltok, de azon kissé fennakadt, hogy még Berlinben is… Mert míg az előbbiek ostoba hidegháborús amerikai filmeken nőttek föl, melyekben a vérprofi, érzéketlen imperialista hadsereg mindig felülkerekedett szegény kommunistákon (ergo: cheguevarás szütyőkkel kell kimutatnunk a „je suis”-t), Berlinben azért némi tapasztalat leszivároghatott volna a bölcsészkarosok közé arról, hogy mifélék is ezek a vulgármarxisták. (Lehet, így is volt, csak hát a fű…) És hát ez az olthatatlan vágyakozás a bábeli zűrzavarra. Mintha a szerző folytatni szeretné a bibliai történetet. Bábel 2. A nagy sikerre való tekintettel. És azért is, mert hát lássuk be, az eredeti nem az ő szája íze szerint végződött. Ugyanis az Úr végül megelégelte, hogy az emberek határtalan hübriszükben égig érő tornyot akarnak rakni – a mennyországba való idő előtti integrálódás céljából. „És monda az Úr: ímé, e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban. Nosza, szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És elszéleszté őket onnan az Úr az egész földnek színére; és megszűnének építeni a várost.” Ebből mindjárt két kellemetlen következtetés is adódik a szerző számára: 1. ha az emberek egy nyelvet beszélnek, egészen nagy dolgokra képesek (a „nagy” persze ettől még nem erkölcsi kategória) 2. az Úr azért „szórta meg” nyelvekkel az embereket, hogy elszéledjenek s tegyék a dolgukat. Tehát aki újra össze akarja gyűjteni őket, egyrészt az Úr akarata ellen cselekszik (igaz: a marxizmus „fanjainak” ez nem létező probléma), másrészt elvonja őket a valóban teremtő munkától, aminek nem része a fű, s a Kőbányai is csak módjával. A szamárfüles zsebkönyv maradhat, csak éppen el kéne magyarázni az ifjaknak, hogy az mi. Nem a szamárfül, a könyv.

A legszomorúbb az egészben pedig az, hogy Ábel, aki valóban könyveken nőtt föl, azt tanulta belőlük, hogy az idősek bölcsességét nem nélkülözheti a közösség. Hogy nagy baj esetén az indiánok is a Vének Tanácsához fordulnak segítségért, és az öregek véleménye megfellebbezhetetlen tekintélynek számít. És egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy vajon a nagyapja, ha élne, osztaná-e az idézett, nagyapa korú szerző véleményét? Hogy vajon ő is tücsköt-bogarat összehordana-e? Szóban és szó szerint is. Hogy abból építsen bábeli jövőt az unokájának. Akár az Úr akarata ellenére is. Megrázta a fejét: nem, ez lehetetlen. Nagyapja, az egyszerű, istenfélő parasztember, aki a kommunizmus idején vasárnaponként – akkori szokás szerint – székely népviseletben ment a misére, két dologra tanította: a hitet és a magyarságot meg kell őrizni. És ő ezért önkéntelenül is tisztelte. Igaz: az öreg nem olvasott zsebkönyveket, sör helyett a fröccsöt kedvelte, a füvet pedig kaszálta.
 
Lakatos Mihály
 
Megjelent a Magyar Idők 2017. július 8-i számában.
 


TÁMOGASSA ADÓJA
2%-VAL AZ
ÉLŐ SZÉKELYFÖLD
EGYESÜLETET!
CIF: 36825602
Asociatia "Secuimea Vie"
537061 Atia nr. 127,
Jud. Harghita