Modern kori TBC (azaz Té Bé Cé) 3.
Szerző: Admin
Modern kori TBC (azaz Té Bé Cé) 3.
Legutóbb Ábel azon tűnődött, hogy mi vezethetett a napjainkra általánossá vált kórösszetevő, a tekintélyhiány elterjedéséhez, és a háttérben tomboló értékválságra esett a választása.

Nem véletlenül. Ugyanis a kommunizmus okozta kómából ébredő társadalmunk még le sem zuhanyozhatott, máris nyakán voltak az új kor hittérítői, akikszavazatokért cserébefűt-fát ígértek neki.

Az előbbiek később liberálisokként futottak be a politikában, míg az utóbbiak „zöldek” néven alakultak politikai erővé. A két irányzat hatékonysága azonban jelentős eltéréseket mutat.

A füvet máig nem sikerült legalizálni, a fák azonban (ha lehet így mondani) nagy lépést tettek előre a polgárjogok felé. Bárhol veszélybe kerül egy-egy fa, a „zöldek” máris „felrobbantják az internetet” (ez vajon nem a terrorizmus egy sajátos formája?), és mindig van egy vállalkozó kedvű politikusjelölt, aki hozzá bilincseli magát. A fa vagy megmarad, vagy sem, de az illetőből minden esetben politikus lesz. A fű esetében is előkerül a bilincs, igaz, itt az önkéntesség mozzanata némi csorbát szenved.

Aztán ott sertepertélt egy harmadik csoport is, mely az emberi jogok körüli felcsereskedésben találta meg hivatását. Jelmondatuk: ha bármely vélt vagy valós jogát vélt vagy valós sérelem érte, ránk számíthat! E jogsérelem-gyógyászokból lettek aztán az ombudsmanok és különféle jogvédő szervezetek alapítói.

Ábel még jól emlékszik a kezdeti időkre, amikor az erdélyi magyarság is tőlük remélte nemzeti bajainak orvoslását, amíg el nem magyarázták neki, hogy lévén atomizálódó és egyre inkább elidegenedő társadalom, az ellenszérumot majd egyénre (vö. individuumra) lebontva adagolják ki, míg mindenki el nem jut a saját kis nirvánájába, ahol aztán azt tesz, amit akar, hiszen ott ő a király. Például: privátban ki-ki beszélhet nyugodtan magyarul, csak együtt ne szólaljanak meg, és pláne ne „autonómiázzanak”,mert azzal a közösségi jogok káros eszméjét terjesztenék, az pedig „nem frankó”. Nos, az volt az a pillanat, amikor az erdélyi magyarság kezdett egyre jobban elidegenedni. Tőlük.

Mindhárom csoport azon tüsténkedett, hogy mindenféle emberinek mondott jogok minél nagyobb tömegét eresszék a társadalomra. Az „ökoszisztéma” egyensúlyára (hogy a jogok túlszaporodása ne vegye el az életteret a kötelességek elől) azonban senki sem figyelt, így ma már kötelezettségekről - akárcsak jogokról a kommunizmus idején -, csak suttogva és bizalmas körben lehet beszélni. De hát, ugye, mi nem egy fordított kommunizmust terveztünk felépíteni.

E lázas munkálkodás célja csak mára vált világossá: társadalmunk átalakítása egy önző, meddő, a józan eszéből és hagyományos értékeiből kiforgatott, álhumanista szlogenek bűvöletében élő embertömeggé, amely nemcsak tűri, de támogatja is azokat, akik éppen őt takarítják el a történelem színpadáról.

Hogyan történhetett meg mindez?! – tépelődött Ábel – Hiszen nem voltak autodafék, nem égettek nemzeti hagyományokat Európa főterein… Valóban nem. De valódi jogokat és értékeket nemcsak úgy lehet megsemmisíteni, ha betiltjuk vagy elpusztítjuk őket. Ez az ostobák módszere, amire előbb-utóbb ráfizetnek. Az igazán fineszesek ezzel szemben úgy érik el ugyanezt az eredményt, hogy áljogok és álértékek tömegébe keverik őket. Ilyenkor annyi az esélyed rájuk lelni ebben a masszában, mint a pirost megtalálni a hírhedt játékban. Aztán eljön a nap, amikor a csalók az igazi értékeket már a hamisak közt sem tűrik meg, a három kártyalap közül már egyik sem lesz piros. És hát az már lassan valóban csak az emlékeinkben él. De még néhány szót a módszerről.

Mivel az új próféták tudták, hogy a jogok eszméje míg a világ nem jelent motivációt a tömegeknek (mára már el is inflálódott), „segédmotort” kerestek a jogok mellé, s jó érzékkel az emberi „érzékenységet” találták meg erre a szerepre. Ez mindenki számára átérezhető, átélhető, s mindenki rendelkezik is vele. Így aztán napjaink társadalma tele van jogokkal és érzékenységekkel. S e kettő keresztül-kasul egymásba fonódik. Jogod van érzékenynek lenni és érzékeny vagy a jogaidra. E végzetes csapdából csak akkor szabadulhatsz, ha minden ráhatás ellenére képes vagy felismerni az igazi értékeket. Például, ha felismered, hogy nemcsak jogaid, kötelességeid is vannak. Kötelességek – a családod, a hazád, a nemzeted iránt. Ha nem azt kérdezed, hogy mit tud érted tenni a hazád… Ehhez persze kell család, haza és nemzet is. És kellene az is, hogy ezeknek tekintélye legyen a társadalom tagjai előtt, tiszteletet ébresztő tekintélye. Mondom, kellene…

Hogy eme áldatlan helyzet be ne következzék, már kisiskolás korban elejét veszik annak, hogy az értékítélet-alkotás képessége kialakuljon. Látszólag ártalmatlan módon. Például azzal, hogy nem minősítik osztályzatokkal a tanuló munkáját. A gyerek nem szembesülhet már első osztályban azzal, hogy a tanulás első számú kötelezettsége, hogy a teljesítmény érték, amiért meg kell dolgozni. És ha megdolgozott, azzal elismerést, tekintélyt vívhat ki magának. Amit garantáltan meg is kap. Nem tanulhatja meg, hogy az elvégzett munka mennyisége összefügg az eredménnyel, mert ez sértené a kevésbé jól teljesítők (azaz a lusták, trehányok vagy csak gyengébb képességűek) „érzékenységét”.

Kisiskolásként Ábel, ha jól tudta a leckéjét, jelest kapott, ha nem, elégtelent. És gyorsan megtanulta, hogy a sikerért meg kell izzadni, a lumpolásra meg ráfizet az ember. Ez ilyen egyszerű. De manapság ezt már titkolják a gyerekeink elől. Nehogy visszafordíthatatlan érzelmi károsodás érje a csemetét, amikor kiderül, hogy az előző napi tévé előtti heverészés és telefonnyomogatás csak egyestért a másnapi matekórán...Tömör és nevelő hatású osztályozás helyett hosszú,szöveges ömlengéssel értékelika tanulók teljesítményét, amiből végül mindenki azt ért, amit akar. Mivel nem derül ki, hogy ki milyen teljesítményt nyújtott, így követendő példaképek sem születhetnek, akikre fel lehetne nézni.A legjobbaknak pedig nem lehet tekintélyük, mert teljesítményüket csak a szűk családi kör ismeri el, és hát mit nem ismer el a szűk családi kör a nebuló kedvéért? Ez nagyjából annyit ér, mint világhírűnek lenni a szülővárosodban. Holott lehet, hogy pillanatnyilag „érzékenyen érintené” a gyereket, ha szembesítenék azzal, hogy gyengén teljesített, de cserében fejlődne az értékítélet-alkotási képessége és az igazságérzete. És megtanulná tisztelni az élet egyszerű igazságait. Így azonban úgy nő fel, hogy közel-távol nincs, akit tisztelne. És nem is tisztel senkit. Se Istent, se embert.

(Folyt. köv.)

Címkép: NL Café

Megjelent a Magyar Idők 2017. május 27-i számában.

Lakatos Mihály
 
 


TÁMOGASSA ADÓJA
2%-VAL AZ
ÉLŐ SZÉKELYFÖLD
EGYESÜLETET!
CIF: 36825602
Asociatia "Secuimea Vie"
537061 Atia nr. 127,
Jud. Harghita