Egérút
Szerző: Admin
 Egérút
Laci atyát nemrég helyezték plébániára. Nagytermetű, kajlahátú, langaléta teremtmény volt, méreteiben is szokatlanul elütött az átlagtól. Amikor beköszönt a szakácsnőnek, az ijedtében kiejtette a kanalat a kezéből. Új plébánosként első teendői között az otthonkészítési program megvalósítása szerepelt, hiszen elődjeihez képest nagyságrendekkel nagyobb asztalra, székre, ágyra volt szüksége, hogy legyen legalább egy szobányi berendezett lakása. Futottak is szanaszét a tanácsosok, érdeklődtek az asszonyok jobbra-balra, hol lehet ilyen kiszerelésben bútort találni. Amúgyis rég tervbe vették a bútorzat cseréjét, a gondviselés viszont megsürgette: lám, épp most esedékes.

Első éjszakáját összegörnyedve, csecsemő-pózban kínlódta végig. Meg is lett az eredménye. Valami rémisztő álmot láthatott, akart fordulni egyet, mindenestől, de aztán megtörtént, amire ő sem számított: nagy reccsenés, robaj kíséretében az ágy letörött. A nagy test huppanásától a falak is megremegtek. Egyszeriben a padlón találta magát. Nem volt mit tenni, magára göngyölte a takarót, s bekucorodott az asztal alá, hogy védve legyen. Ott húzta ki valahogy reggelig.

Másnap fontos eseményre volt hivatalos. A nuncius épp a városban tartózkodott és a püspök, akinél titkároskodott, meghívta őt tolmácsnak a fogadásra. Hivatalos volt mindenki, aki a város elitjének számított.

Laci atya megszerette volt főnökét, úgy is, mint közvetlen munkatársát. Amolyan atya-fiúi kapcsolat alakult köztük. Tíz év alatt hozzászokott, kiismerte fortélyait, gátlásait és erényeit, leste minden mozdulatát, idő előtt elkapta tekintetét, élvezte szavajárását, tudta, hogyan viselkedik bizonyos helyzetekben, mi az ízlése a divatben, melyik fagyit vagy sörfajtát szereti. A püspök szerény ember volt. Nem mindig élt a kényelem eszközeivel, bevásárolni, intézkedni is rendszerint busszal, metróval járt. Volt úgy, hogy egyedül bandukolt, de sétáira időnként a titkárát is magával vitte. S bár nyugdíjas volt, mielőtt buszra szállt, szeretett jegyet venni, mint minden rendes ember.

Történt, hogy városjáró útjainak egyikén, az egyik állomáson egyszercsak fölszállott két marcona jegyellenőr, és elkezdték sorra venni az utasokat. A püspök halántékátkiverte a veríték. Aznap ugyanis nem azt a kabátját vette föl, hiába kotorászott a belső zsebekben, elsápadt a tudattól: a nyugdíjas igazolvány sehol. Civilben volt, kopott szürke zakóban, fehér ingben, fekete nadrágjából széttaposott cipőkben kandikált ki a lába. Kopasz fejét lehajtva nézett ki az ablakon, de már nem tudta visszatartani a feszültséget, ami csak nőttön nőtt, mihelyt az ellenőrök egyre közelebb kerültek. Mintha csapdába ejtették volna, mintha rajtakapták volna, úgy érezte magát. Valamiféle megsemmisülés-érzés lett úrrá rajta, mint akit kupán vágtak. Lebukott. Oda apüspöki cím, a presztízs, a tekintély. „Még te beszélsz erkölcsről” – kérdik majd. Nesze neked szentfazék, nesze neked egyház becsülete! „Most mutass jó példát! Bezzeg, tanítod másnak, te meg kihúzod magad a törvény alól: lám egy püspök bliccelhet, hisz neki meg van engedve. Mert vannak egyesek-kettesek”...  Így sorjáztak, cikáztak benne az ördög ügyvédjének érvei, hogy megalázzák. Aztán egyszer csak ott állt előtte egy kigyúrt, szigorú arcú hivatalnok, egyenruháját megigazítva, szúrós tekintettel nézett a püspökre. A püspök életösztöne azt sugallta, mégiscsak elejét veszi a balhénak, ha ő kezdeményez. Kissé lehajtotta fejét, hogy kopacsága még jobban tükröződjék, majd csak annyit szólt:
– Nyugdíjas vagyok!
Ekkor az ellenőr arca hirtelen megváltozott, szemében mintha kigyúlt volna a szeretet lángja, csak annyit mondott: 
– Uram, rosszul mondja, ön életkorára való tekintettel nem esik a jegyváltási kötelezettség hatálya alá. Szép napot kívánok! A püspök még mindig feldúlt lelke hálával és csodaérzéssel keveredett.Az iménti eksztázistól elkábulva, kimerülten rogyott le utasszékére. Földre sújtva és felmagasztalva, mintha csak a Megváltó bőrébe bújt volna. Nagypéntek és húsvét egyszerre érte utol.
 
Laci atyában évekig vibrált ez az emlék, hiszen ahányszor a püspök neki ezt elmondta, ő mindannyiszor újraélte, s elment tőle az ereje. Szinte átvette „munkaadója” megalázottságát és megdicsőülését. Valóságos gyermeki ragaszkodással viselte szívén püspöke sorsát, pedig már nem dolgozott az aulában. Volt eset, hogy homlokon csókolta a múzsa, és beugrott prédikálni a püspök helyett egy  eldugott plébánián. Utána pedig azt írta neki a plébános levélben: „jövőre jobb hangú szónokot keresek majd, mint te.”Zárójelben pedig megjegyezte: „csak semmi önérzeteskedés”...  

Most isazzal a szándékkal készült a fogadásra, hogy kenyéradó gazdája segítségére legyen a temérdek elit és előkelőség, vezetők, híresemberek társaságában, főpásztora oldalán. Tudta, hogy a püspöknek nehezen megy az angol nyelv, gondolta, szakít annyi időt, hogy besegítsen, amíg új titkár érkezik a püspöki kancelláriához.

Illendően kicsípte magát, ahogy egy diplomáciai bemutatkozásnál dukál, és igyekezett megjelenésével is a magabiztos, vígkedélyű, de komoly, szolgálatkész munkatárs benyomását kelteni.

Pontban tizenegykor érkezett is a nuncius. Püspökével elébe siettek a kultúrpalota bejáratához, hiszen ott volt a díszterem, ahol a fogadás történt. Miután kölcsönösen köszöntötték egymást, a püspök elé járultak a hivatalosságok is, majd bemutatkoztak. Ezt követően a szentszéki követ kíséretével bevonult a nagyterembe. A város polgármestere szívélyes szavakkal üdvözölte a magas rangú vendéget, majd felkérte, szólna hozzájuk néhány szót.

A nuncius elkezdte beszédét. Laci atya tolmácsként fordította. Az ötödik mondat után, az egykori szálas termetű titkáron furcsa érzések kezdtek erőt venni. Enyhe bizsergető érintések a bokája, majd a sípcsontja, később a combja körül. Mintha kotorászott volna benn valami. Mint amikor napozás közben egy fűszálat végighúznak a hátadon. Mint amikor csiklantani kezdik a hónaljadat vagy a talpadat. Mint amikor egy egér mászik fel a nadrágodban, s te is benne vagy. Hirtelen a katonaság emlékei futottak át az agyán. Az őszi kukoricaszedések és csuhévágások, amikor éjszaka az egerek keresztül-kasul szaladgáltak rajtuk, majd reggelenként alig tudták kiüríteni őket a bakancsukból.

Szinte elállt a lélegzete. A nuncius egyre csak beszélt, de ő már rég arra gondolt: egy egér van a nadrágomban. Jön felfelé. Meg-megáll, még fennebb merészkedik. Itt helyben mindjárt összetojom magam. Egyszerre volt kínos és nevetséges az egész. Legszívesebben ordított volna.Egy ideig próbált nyugodt maradni. Csak nem veszí theti el ilyen könnyen a lélekjelenlétét. Ösztönösen tapogatni, majd csapkodni kezdett, ott, ahol a mocorgást érezte. Kis csend, majdez a hülye érzés megint, erősebben, rámenősebben folytatódott. Patthelyzet. Kiabálni, ugrálni nem lehet, kifutni nem tud, valahogy csak vissza kell fognia magát, elvégre viselkedni muszáj. Mit lehet tenni? Ilyenkor mi a megoldás? Van erre szabály egyáltalán? Hogy lehet innen lelépni? Hogy szabadulhat meg az egértől?
Óvatosan hátrébb húzta a széket, lassú, kimért hátralápésekkel a bejárati ajtóhoz araszolt, majd becsukta maga mögött. A teremőr is megriadt ijedt tekintetétől:
– Hol van itt egy szoba, ahola nadrágomat lehúzhatom? – kérdezte a pap most már kétségbeesve, mint mikor kapaszkodót keres az ember, mielőtt zuhanna a mélybe.
– Ilyen nincs itt, tisztelendő úr!
 – De kell lennie! –erőltette most már teljes zavarában a pap.
Nem messze tőlük, a folyósó túlsó felén a takarítónő épp kilépett a raktárból. Mikor meghallotta a bajt, intett Laci atyának:
 – Ide tessék bejönni.
Teljesen kimerült már, amikor bejutott a raktárba. Szíve kalimpálása alábbhagyott, de még mindig kapkodva kereste a cipőfűző végét.Amint lerántotta a cipőit, érezte: szinte már a derekánál tart az állatka. Sikerült végre lerángatnia magáról a nadrágot, de akkorra az egérke is menekülőre fogta. Két rázásra kinn termettbelőle. Mire észrevette volna, hogy fejbe kólintsa vagy agyontapossa, addigra a seprűk s a dobozok között nyoma veszett.
Valaki döngetni kezdte a raktár ajtaját. Kinyitotta. A püspöke volt. Szelíden csak annyit szólt: – A nuncius úr téged vár.
– Azonnal jövök, válaszolta.
Rendbeszedte magát, majd félve megnyitotta a nagy terem ajtaját. A rászegeződő tekintetekből kíváncsiságot, csodálatot és értetlenséggel vegyült számonkérést olvasott ki. Aztán egy csattanás hallatszott. A nuncius tapsa volt.A kezdeti meglepődés után a püspök is rásegített, majd lassan a teremben lévők is mind belekapcsolódtak. A fergeteges tapsvihar mintha csak jelezte volna: Jó, hogy itt vagy! Mind neked drukkoltunk!

Sebestyén Péter





 
 


TÁMOGASSA ADÓJA
2%-VAL AZ
ÉLŐ SZÉKELYFÖLD
EGYESÜLETET!
CIF: 36825602
Asociatia "Secuimea Vie"
537061 Atia nr. 127,
Jud. Harghita