Súlyos ügyek
Szerző: Admin
Súlyos ügyek
Közel fél évszázada annak, hogy Ábel egy szeptemberi napon nehéz szívvel, anyukája kezébe kapaszkodva kilépett házuk kapuján és elindult az iskolába.

Ábel pehelykönnyű iskolatáskát viselt, benne a tízóraira felcsomagolt vajaskenyérrel és almával.

„Várj csak, mert lesz az még nehezebb is – viccelődött az apja –, ha megtelik tudománnyal.”

Egy emberöltővel korábban - a múlt század '30-as éveiben - a nép egyszerű gyermeke még nem táskával, hanem tarisznyával a vállán mászta meg nap mint nap a tudomány fellegvárát. Ábel még ma is emlékszik Kányádi Sándor nagyszerű Kicsi legény, nagy tarisznya című versére, amellyel másodikos olvasókönyvében találkozott először: „Horgasinamat verdeső/ tarisznyában palavessző,/ palavessző s palatábla…/ Így indultam valamikor,/ legelőször iskolába.” Igaz, a palavessző és a palatábla mibenlétét lábjegyzetben kellett elmagyarázni a nebulóknak, hiszen a tanulók akkor már két évtizede füzetbe írtak, még az elsősök is. Palatábla, palavessző? Spongyát rá! – mondta az emberiség az erdők nagy rémületére, s bősz papírgyártásba fogott. Ma már egy ilyen váltás nehezebben menne, ugyanis az erre a célra alakult civil szervezetek nyomban elmagyaráznák, hogy a palatábla – bár némi hegyrontással azért jár – környezetbarát tárgy, mely sokszoros (jószerivel végtelen) felhasználhatóságánál fogva az erdőirtások, ergo: a klímaváltozás legjobb ellenszere. S ha arra gondolunk, hány millió teleírt füzet köt ki évente a hulladékgyűjtőkben, valószínűleg igazuk is lenne. Ja, hogy nem korszerű, hogy szembe megy a „fejlődéssel”, korunk istenével? Nem tudom, hány kB információ fért el egy palatáblán, de azt merem állítani, hogy ha olyan költőket indított útnak, mint Kányádi, annyira kártékony taneszköz nem lehetett… De üsse pala, maradjon a füzet, a helyzet nem emiatt súlyos...

Feltételezhető, hogy a költő számára is nagy törést jelen-
tett, amikor a székelyudvarhelyi Református Kollégium kisdiák-
jaként úgy járt-kelt a Kossuth Lajos utcában, hogy mindenkinek
illedelmesen köszönt - ahogy édesapja tanította - Isten Áldja
meg! -, ám a derék polgárok megmosolyogták és rászóltak,
hogy városon ezt nem kell...
(A kép a Székelyföld folyóirat archívumából való)

Kisdiákként Ábel rendszerint négy könyvet és négy füzetet pakolt a táskájába, s az orvosok már abban az időben gerincferdüléssel riogatták a szüleit. Mily nagy volt hát a megrökönyödése, amikor egy nap megemelte másodikos kisfia iskolatáskáját, s azt kellett tapasztalnia, hogy a Demjén-dal bizony igazat mond. Bizonyára holnap ásványtan órájuk lesz – volt az első gondolata. Vélekedése hamisnak bizonyult. A táskában csupán könyvek (némelyikből kettő is), a hozzájuk kapcsolódó könyvméretű ún. munkafüzetek (némelyikből kettő is) és „mezei” füzetek voltak. Összsúlyuk – lemérte – öt kiló. A gyerek súlya: 20 kilogramm. Átszámítva olyan ez, mintha Ábel nap min nap húsz kilós csomaggal a kezében/ hátán indulna munkába… (Bizony, a görgős bőröndöt nem lehetne megspórolni.)


Az illusztráció egy használatban levő modern tankönyvből származik - Hétszínvarázs. Olvasókönyv 2. osztályosoknak. Apáczai Kiadó, Celldömölk, 2003. Rényi Krisztina rajzaival

Ábelnek erre az jutott eszébe, milyen kár, hogy nem áll módjában reggelente összeállítani mindazok pakkját, akik ezt kitalálták, akik ezt eltűrik, és akik ezt elvárják egy másodikos kisfiútól. S még ha az eredmények visszaigazolnák! Ha fel lehetne mutatni, hogy lám, háromszor annyi Nobel-díjasunk, négyszer annyi jó költőnk van, mint a palatáblás időszakban. De nincs! Sőt, jönnek „PISA-ék” s a gyerekek máris a sarokban találják magukat, kukoricaszemeken térdepelve. Hogy ne csak a hátuk fájjon.

„- Hova viszed, ugyan biza,/ azt a legényt, te tarisznya? -/ Tréfálkoztak a felnőttek,/ akik velem szemben jöttek” – róhatná a sorokat Sándor bátyánk ma is, a sok görnyedező gyerek láttán.

Mégis, az a súly, amitől lényegesen nehezebb lesz megszabadulniuk, ha egyáltalán, a nemzeti ünnepen került rá a gyerekekre. És nem a hátukra...

Az ünnep előestéjén ugyanis Ábel az alábbi sorokat pillantotta meg az olvasókönyvben: "1848. március 15-e jelképpé vált számunkra. Nemzeti ünnepünkön országszerte megemlékezünk a márciusi ifjakról". Aztán: „Ezen a napon kokárdát tűzünk a ruhánkra, hogy ily módon is megmutassuk összetartozásunkat. Öltözetünkkel és viselkedésünkkel is kifejezzük az ünnepelt iránti érzéseinket.” Hm, tűnődött el Ábel, mi lenne, ha ezt példával is alátámasztanánk?

A gondolatot tett követte, így másnap Ábel, Ábelné és a három csemete – magukat az eseményhez illően kicsípve, csinos kis kokárdákkal a mellükön – elindultak a Nemzeti Múzeum felé, hogy meghallgassák a miniszterelnök ünnepi beszédét. Rövid autóút, majd metró, és az Astoriánál jöttek a felszínre. Akkor még azt hitték, az a felszín…

Ma már tudják: felszínesen ítélkeztek.

Az még hagyján, hogy a kordonnál megmotozták őket, Ábel még egyet is értett vele, hiszen hallott valamiféle méltatlan ellenzéki szervezkedésről. De rossz előérzetét elhessegetve, egyenesen a tömeg sűrűjébe kalauzolta a családját, s a szónoki emelvénnyel szemközti házfalak mellett találtak helyett maguknak. Közben emberek vonultak előttük, sokan kokárda nélkül, s hát… nem éppen ünnepi öltözékben. Némelyikük zavaróan alattomosan, lesütött szemmel nézett körül, s Ábel aggódva figyelte fiait: vajon, életük első ünnepi rendezvényén kellően felemelő pillanatokban lesz-e részük, vajon azt kapják-e, amit a tankönyv és a tanító néni megelőlegezett számukra…

Nos, ami az ünnepi beszéd első mondatai után történt, azt a fiúk valószínűleg nagyapa korukban is emlegetni fogják.

Fülsiketítő hangzavar tört ki, trágár megjegyzések röpködtek körülöttük, s egy fiatal nő közvetlenül mellettük – három nagy darab és feltűnően barna „testőr” védőgyűrűjében (lám, még erre is volt gondjuk!) – gúnyos vigyorral az arcán folyamatos és fülsiketítő sípolásba kezdett. A gyerekek megrettenve húzódtak közelebb Ábelhez, Ábelné Eszter pedig megrökönyödve és tanácstalanul nézett rá. Néhány jóhiszemű ünneplő - idős nők és férfiak - próbálta csitítani a magából kivetkőzött nőszemélyt, de a mellükön álcaként bécsi szelet nagyságú kokárdát viselő „testőrök” ellökdösték őket, mire vad dulakodás tört ki. A két nagyobb Ábel lábát taposta félelmében, a legkisebbet, a másodikos Leventét, egy középkorú asszony védőn vonta magához a kapualjba, mondván: „Legalább őt ne bántsák!” Ábelben forrt az indulat, de két nagyobbik fia ijedten ölelte át: „Apa ne, fékezd magad! Nincs értelme! Menjünk haza!”

Engedetlen civilek a Múzeum körúton - Forrás: Kendoereje.blog.hu

Miközben utat tört a tömegben Ábel még hallotta, amint a „testőrök” egyike „ötmillió éhezőről” hadovál a háta mögött valakinek. (Nyilván ő a másik ötmillióból lehetett, mert hatalmas sörhasán majd’ elpattant a kabát gombja…)

Amikor pár méterrel odébb valódi ünneplők közé értek, akkor döbbent rá, hogy balszerencséjük korábban éppen a pár tucat főből álló martalóchad közepére vezérelte őket.

Hazafelé, a metrón, némán, maguk elé meredve ültek egymás mellett a székeken. Ekkor Levente megszólalt: „Apa, én nagyon megijedtem. Többet ne jöjjünk…” Ábelt a szégyen pírja öntötte el, és szótlanul megsimogatta a kisfiú fejét.

Címképen: Ünneplő magyarok 2017. március 15-én, a Nemzeti Múzeum előtt - Fotó: Kovács Tamás/ MTI.

Megjelent a Magyar Idők 2017. március 25-i számában.
 
Lakatos Mihály
 
 


FELADATOKAT ADTUNK EURÓPÁNAK


MEGJELENT – REGÉNY A HELY- ÉS JÖVŐKERESÉSRŐL – JÓKOR? MEGFELELŐ IDŐBEN? – MEGRENDELHETŐ!


ATYHA MEGKÖSZÖNI
A HATÁROKON ÁTÍVELŐ ÖSSZEFOGÁST!