Műemlékek közt Dél-Erdélyben - Marosillyéről fel a Retyezátra (4.)
Szerző: Admin
Műemlékek közt Dél-Erdélyben - Marosillyéről fel a Retyezátra (4.)
Miután meglátogattuk a Veres-bástyát, azonnal délnek fordulva haladtunk utunk legtávolabbi pontja, a Retyezát valamelyik magaslata iránt.

Ismét áthajtottunk Déván, Vajdahunyadon, majd a Hátszegi-medencén át közelítettük meg a Zsil-völgyét, ahol jobbra fordulva nyugatnak haladtunk, át a mintegy 40 kilométer hosszan húzódó, egykor jobb sorsot megélt bányavárosokon: Petrozsény, Vulkány, Parosény, Lupény, Hobicaurikány, Valea de Brazi és Campu lui Neag, amelynek a császári és királyi időkben Kimpulunyág volt a neve.

Ezt az utolsó települést már nem a bányája, hanem az itt kiépült gátrendszer és a járulékos vízmű teszi jelentőssé, illetve stratégiailag fontos a helyzete, hiszen innentől kezdve - leszámítva a kiváló minőségű utat, amelyen haladtunk és a turistaösvényekre irányító táblákat - alig-alig látszik az emberi jelenlét nyoma.

Lassan visszakerültünk ismét a télbe. Odafönt fényes délutánban napfürdőztünk, a köd, pontosabban a felhők úgy 700 és 1100 méter között ülték meg alant Dél-Erdélyt. Ha egyáltalán fel is jutunk valamelyik nagyobb magaslatra - gondoltuk -, ezt a felhőréteget fotózhatnánk. 

Talán úgy nézett volna ki, mintha repülőből fényképeznénk. 

Megye- és projekthatár

Lemondtunk a csúcs-mászásról, de még reménykedtünk abban, hogy azért autóval eljuthatunk olyan magasságba, ahonnan ezt a képet elkészíthetjük. A megyehatárnál azonban véget ért a 66A jelű úton az aszfalt, s Krassó-Szörényben, immár a Cserna-völgyében, egyszerű makadámútként folytatódott. Látszott ugyan, hogy takarítják, s van rajta valamilyen forgalom, de amennyiben elindulultunk volna lefelé, átbukva a vízválasztón, csak mintegy 150 kilométeres kerülővel juthattunk volna vissza a Retyezát hegytömege északi lejtőihez.

Nem volt, a fotónak nem is lehetett így prioritása. A kép majd egy másik alkalommal fog elkészülni.
 
Kitartó gyaloglással, 4 óra alatt a Jorgován-kőre lehet feljutni,
ahol további izgalmas feladatok várják a turistákat és pazar látvány,
szépségek sokfélesége, amely számunkra most csak ajánlat és
szakirodalom maradt

Amint megfordultunk, immár nagy érdeklődéssel nézelődtünk a Kis-Retyezát karsztos vidékén, a Zsil nyugati ágát sok apró csermely és patak táplálja, amelyek a déli lejtőkön több helyen szurdokokat vágtak.

Egyik-másik szurdoknál eligazítótábla látszott és kiépített turistajelzések, amelyből arra következtettünk, hogy innen fel lehet jutni a csúcsokra, illetve a mögöttük elhelyezkedő tavakhoz.
 
A MOL Románia és PolgárTárs Alapítvány (itt: Fundatia Pentru Parteneriat) nem
vádolható irredentizmussal, hiszen csak román nyelvű eligazító-táblákat
helyeztetett ki - jó tudni, hogy a Retyezát-hegycsoportban nincsen minden
területnek magyar neve; Székely Árpád egyetemi tanár igyekezett ugyan egy két
éve elkészített útikönyvben minden magyar vonatkozást összesíteni, de sikertelen
és zavaró a magyar elnevezések meghonosítása, eröltetése, hiszen azok gyakran
csak a közismert román elnevezések tükörfordítását képezik és művies dolog,
hiszen kis létszámú közösség ismeri és használja - talán fonetikus magyar átírással
érdemes foglalkozni...

Tisztában voltunk azzal, hogy a Retyezát a Déli-Kárpátok legnyugatibb, s egyben legváltozatosabb része, s hegységcsoportjai párhuzamos láncolatokba szerveződnek. Megfelelő felszereléssel, komoly időráfordítással lehet a csúcsokat megközelíteni.

 
Max - nem mutatkozott be, de a nyakában levő
bilétáról leolvashattuk a nevét - egy ideig
velünk tartott a szurdokban, aztán egyet
gondolt és elszaladt az út túloldalán levő
ház felé - szokva volt a turistákhoz, látszott
rajta, hogy akár mentési feladatokat is képes
ellátni, ha felkérik rá; talán éppen a közeli
Campusel-vadásztanyáról szökhetett meg,
amely vendégfogadóként üzemel - egy ápolt és
jólnevelt, hibátlan huskyt ismerhettünk meg
személyében, biztos, hogy kiváló
a pedigréje...

Találkoztunk egy négyfős társasággal, akik - péntek lévén - egy hosszú hétvégét terveztek a hegyekben úgy, hogy még világosságban megközelítenek egy valódi menedék-házat, véfkunyhót, ahol éjszakáznak - több jól karbantartot ilyen épület létezik, amelyekben egyszerű priccs található, ezeket térítésmentesen igénybe lehet venni, csak az az elvárás, hogy tisztaságot hagyjanak a később érkezők, az ott menedéket keresők számára -, majd onnan szombaton és vasárnap kisebb, célzott túrákat tesznek a környékre és vasárnap estére térnek vissza a civilizációba. Autójukat ők is a szurdok bejáratánál hagyták.

A hegynek van szakszerűen elkészített magyar nyelvű honlapja is, www.retyezat.ro, amely naprakész információkat tartalmaz, bárkinek szívesen ajánljuk! Évente ide 35 ezer román, magyar, német, osztrák, cseh, szlovák, lengyel bakancsos turista érkezik - többnyire kárpáti népek fiai - akik civilizált körülmények között járhatják be a helyeket. Azt olvastuk, hogy nyáron itt soha nincs egyedül az ember, de mégsincs akkora turista-jelenlét, mint az Alpokban sok helyen, vagy a Tátrában. 
 
A Retyezát Nemzeti Park egyébként az első ilyen rendeltetésű objektum az országban, már 1935-ben létrehozták. Állami és magánterületen jött létre, majd 1948 után elvették a Kendeffy-család részét is, amely aztán a rendszerváltás után - mint fontos nemzeti érték - nem került többé vissza az örökösökhöz.


Ha a Zsil-völgyét ökológiai szempontból nem rehabilitálják, ha nem is keresnek a létezett bányászatból kiesett embereknek és leszármazottaiknak egyéb foglalatosságot, azért ennek a 38 ezer hektárnak a fenntartását és megóvását legalább komolyan veszik a hatóságok, s ez már önmagában jelentős eredmény.

A Retyezátra mindenképp vissza fogunk térni a következőkben, hiszen itt állnak még a természet által épített csodák, és előbb-utóbb nekünk is részesülnünk kell belőle - fizikai jelenlét és vizuális élmények révén egyaránt. 

A szerző felvételei.


Simó Márton

   




TÁMOGASSA ADÓJA
2%-VAL AZ
ÉLŐ SZÉKELYFÖLD
EGYESÜLETET!
CIF: 36825602
Asociatia "Secuimea Vie"
537061 Atia nr. 127,
Jud. Harghita