Részei és részesei maradunk-e a teremtésnek?
Szerző: Admin
Részei és részesei maradunk-e a teremtésnek?
Amikor hozzáfogtam a jelenlegi dolgozat megírásához, a székely falu mai képére gondoltam, annak előző arcára, amelyre oly szívesen emlékszünk, s amelyet oly módszeresen romboltunk szét az elmúlt évtizedekben. Aztán arra az ötletre is, amely a Modern Székely Ház nevű projekt keretében bukkant fel pár évvel ezelőtt Hargita Megye Tanácsa kezdeményezésére.

Fájó a múlt emlékeinek fokozatos eltűnése. Fájó az is, hogy igény szerint, mai köntösben nem sorakoznak elénk ezek az újragondolt házak. Valószínű, hogy az épületek formájának és küllemének változásával a lelkünk is mássá lesz. Mivel nem igazán értem, hogy miért nem kell nekünk az, ami a miénk, elhatároztam, hogy jobban elmélyülök a témában. Hiszen velünk, bennünk is baj van.A gazdasági mellett a lelki folyamatokat is igyekszem vizsgálni, hiszen a világba nem önszántukból szerte rándulók és hazatérők számtalan hatást hoznak magukkal. Ezek a gondolatok tulajdonképpen az Élő Székelyföld Munkacsoport nevű kezdeményezés keretében fogalmazódnak meg, időnként falufüzetek keletkeznek, konferenciákat tartunk, vagy éppen mi teszünk eleget az előadásokra szóló meghívásoknak, és úgy próbálunk meg cselekedni, hogy a kulturális munkálkodás hasznos legyen, s maradjon valami látható/megfogható/érezhető nyoma a kezdeményezésnek. Viszont ez így nem elég. Nem csak program kell, hanem más is. És nem csak házakról van szó itt, hanem a teljes vidékről és a lelkület fennmaradásáról is.

Tételezzük fel, hogy létezik már/még és működik a székely közösségi szoftver, amelynek csak akkor van értéke, ha felhasználói vannak, és még jobb, ha az üzemeltetők csoportot alkotnak, jó sokan vannak, és elégedettek, folyton arra törekedve, hogy javítsanak a rendszeren, hogy a tárgyiasuló végtermék még szebb legyen és megvilágítsa azt a lélek örömteli elégedettségének fénye. A közösség kapcsán az azt éltető-működtető kaláka-eszme jutott eszembe.
Nem az a kérdés, hogy hungarikum vagy transzilvanikum lesz-e a kaláka, hanem az, hogy fennmarad-e? Fennmarad? 
 
Fennmaradhat.
Két évvel ezelőtt terjedt el a magyar nyelvű sajtóban, hogy az éppen esedékes velencei 14. Nemzetközi Építészeti 
 
Biennálén (2014. június 7. és november 23. között) a Jakab Csaba és Márton László Attila alkotópárosfogja 
 
megvalósítani az Építés – Az építés folyamata, ember- és közösségformáló ereje, hatása az épített környezetre című 
 
pályaművet a magyar pavilonban.
A fenti projekt aztán annak rendje-módja szerint lezajlott. Tudjuk a két jeles építészről, hogy immár az elnyert 
 
lehetőség programvezetőjeként, a téma jobb kibontása végett, további pályázatot hirdetett fiatal építészek és 
 
építész szakos diákok számára. A teljes Kárpát-medencéből negyvennégy mű tervével jelentkeztek az érintettek, 
 
amelyek közül a Szakállszárítóötletét emelték ki és valósították meg. Az építés során ha úgy tetszik, egyfajta 
 
performance keretében – a kaláka-módszert használták. A nyertes csapat (akkor még építész- és belsőépítész szakos 
 
hallgatók: Szemcsuk Franciska – Déva, Tóth Bertalan István – Arad, Järger Zsolt – Temesvár, Czáka Zoltán és Molnár 
 
Zsolt – Csíkszereda, Benedek Tímea – Nagyszeben) előre elkészíttette az objektum(ok) alkotóelemeit, a tervek ugyan 
 
a helyszínen is módosultak, de a mű teljes egészében immár odakint készült.
Eredetileg középületek, várak bejáratánál voltak szakállszárítók, valamikor az őrség pihenőhelyéül is szolgáltak. A 
 
szakállszárító igen elterjedt volt korábban a székely és a szász falvakban (de az egyáltalán nem biztos, hogy 
 
erdélyi, szász vagy székely találmány teljes egészében, hiszen kapuk előtti kispadok Magyarországon és másutt is 
 
vannak), s e jellegzetes faépítmény-típus sokáig fontos közösségi szereppel is bírt, hiszen az ideiglenesen ott 
 
tartózkodók ebben a fedett ülőalkalmatosságban tárgyalták meg a világ és a falu dolgait.
Velencében az összeszerelés idején a járókelők érzékelték, hogy olykor 5–6 ember segítségére van szükség, s bár az 
 
olaszoknál ismeretlen volt a kaláka fogalma, megértették, hogy ebben a mozzanatban igen fontos az emberi 
 
hozzáállás, hogy a szimbolikus magatartásnak fontos és maradandó közösségi hatása lehet. A kiállítás ideje alatt is 
 
ilyen funkciót szántak a már működő szakállszárítónak, hogy tartalmas beszélgetések, ötletek megfogalmazásának 
 
színhelye lehessen a szerkezet.
 „A kaláka, azaz a közösségi munka ezen formája már nagyon korán, a 16. századot megelőzően is jelen volt a 
 
székelyeknél, de a 21. századra sem tűnt el. A kalákának jelentős morális hozadéka, nevelő és közösségépítő hatása 
 
van, a tudás és a hagyományok átadásának színtere. Nem csak a székelyekre specifikus a közösségi munka, hiszen 
 
megtalálható máshol is a Kárpát-medencében, de nem ilyen formában: a székely kalákának erős közösségi jellege van” 
 
– mondotta akkor igen találóan Mihály Jánostörténész, aki hozzánk hasonlóan ugyancsak évtizedek óta követi a két 
 
építész munkásságát, és komoly eredményeket ért el a székelység történetének, a heraldika és a családtörténet 
 
kutatása területén. Nem volt ismeretlen a kaláka az erdélyi románoknál sem – a szót ugyan eléggé vitathatóan, de 
 
sokan román eredetűnek tartják –, körükben azonban, ellentétben a székelyeknél szokásos közös munkákkal, a 
 
földesúrnak végzett kényszermunkát jelentette. (Személyesen is megkérdeztük Mihály Jánost, aki megerősített 
 
feltevésünkben, hogy a kaláka fogalma már a jelzett században ismert volt. A szó eredetét románnak sejti, de nem 
 
zárja ki a szláv közvetítést sem. Sántha Attilaköltő, nyelvész, a Székely szótár szerzője azon a véleményen van, 
 
hogy a kaláka szavunkat akár a bolgároktól is átvehettük a 9. században, amikor a honfoglalást követően, huzamosan 
 
éltünk velük egyazon földrajzi környezetben.)
A 2014-es Velencei Építészeti Biennále rég lejárt, immár lezajlott a következő zsűrizése is. Már szervezik a 2016-
 
ost.
„Olyan eseteket és gyakorlatokat fogunk bemutatni, ahol a kreativitást hívták segítségül, hogy vállalják a rizikót 
 
akár csak egy apró győzelem érdekében is, mert ahol nagy a probléma, akár egy milliméternyi előremenetel is fontos. 
 
Szükség lesz arra, hogy újragondoljuk a sikerről kialakított elképzelésünket, mivel a frontvonalon az eredmények 
 
relatívak és nem abszolútak” – üzente Alejandro Aravena, a 2016. évi Velencei Építészeti Biennále főkurátora 
 
felhívásában. Az epiteszforum.hu honlapon olvassuk, hogy az Arkt című projekt megy idén ki Velencébe 
 
Magyarországról.
Aravena fenti gondolata írja talán le legszebben azt az értéket, amit az egri Arkt építészcsoport projektje 
 
képvisel. Velencéből, az építészeti világ centrumából vagy egy sanghaji szuper-beruházás léptékéből nézve tényleg 
 
nem több egy milliméternél, amit ez a kis egri művészeti ellátó elért. Mégis, ez a lépés fontos irányba történt, 
 
példaértékű lehet és sokak számára reményt adhat.
„Az egri Gárdonyi-kertben pusztulásra ítélt, volt GAMESZ-épület megmentését és újrahasznosítását bemutató kiállítás 
 
egy valódi problémára adott valós választ kíván a középpontba helyezni. Az építészeti jelenlét okán egy korábban 
 
értéktelennek tekintett épület mára élő hellyé, kulturális központtá vált a városban. Újrahasznosították, 
 
aktiválták, értékké tették. A beavatkozás eredményessége sem mérhető pusztán az esztétikum, hanem a komplex 
 
társadalmi hasznosság felől, amely a helyi identitás erősödésében, a közösség alakításában, a használatok 
 
diverzitásában jelenik meg; másfelől a létrehozásában és működtetésében részt vevő közösségek szempontjából is 
 
megítélhető. A projekt bemutatása a pavilonban a témához illően szerény, ugyanakkor kreatív; a tervezett 
 
installáció és vetítés jól illeszkedik a Biennále közegébe és a magyar pavilon tereibe. A válság és az újra 
 
felfedezett hálózatos kultúra hatására az építészeti szakmagyakorlás is változóban van, alternatívákat keres. Ebben 
 
a helyzetben az építészet építés is, és legalább annyira vonatkozik a közösségre, mint magára a házra. Az egri 
 
épület újrahasznosítása építészek civil kezdeményezésére indult, de túlnőtt azon.
Az alkotók szakmai stratégiája helyes iránynak bizonyul: fiatal építészként nem pályázatokra vártak, hanem saját 
 
kezükbe vették környezetük és az épület sorsát.
A tervezésen túl közösséget inspiráló aktorokká váltak. Helyi támogatókat vontak be, jó együttműködést alakítottak 
 
ki a tulajdonos önkormányzattal. A helyi identitást erősítő kapcsolatokat építettek ki: civilekkel, helyi 
 
kisiparosokkal, szakmunkás-tanulókkal, elítéltekkel dolgoztak együtt. És, ami igazán fontos, közben nem adták fel a 
 
kortárs építészet sokszor elfeledett ígéretét, hogy általa megélhetjük a kultúrát, megtudhatunk valamit magunkról, 
 
a jövőnkről és a múltunkról. Magyarországról, egy kis városból tudunk így a világnak egy apró, de követhető példát 
 
mutatni, a tenni akarásról, a közösség erejéről. Az építész maga is a közösség része, aki úgy végezhet eredményes 
 
munkát, ha az épület lakóit, felhasználóit bevonja az építészet, az alkotás folyamatába. A megvalósult egri projekt 
 
szociálisan inkluzív, hiszen számos társadalmi csoport együttműködésére és munkájára volt szükség ahhoz, hogy 
 
létrejöjjön. Olyan mintaprojekt, amely egy kicsi lépést tesz egy lokális probléma megoldására: olyan lépést, amely 
 
jó gyakorlat lehet mások – építészek és közösségek – számára itthon és külföldön egyaránt.” (Forrás: 
 
http://epiteszforum.hu/az-arkt-megy-a-biennalera)
Az sem lényegtelen momentum – jegyezte meg Jakab Csaba építész, amikor kezdtük a kaláka-eszméről tervezett 
 
beszélgetést  –, hogy a szintén székely, csíkdánfalvi származású Erőss István képzőművész és egyetemi tanár 
 
meghívására, Velencéből visszatérve, az első beszámoló-előadásunkat épp ebben az itt emlegetett egri házban 
 
tartottuk 2015. február 2-án!
A kaláka eszméje 2014-ben hatott és 2016-ban is erősen hat a magyar építészekre
Úgyhogy teljesen magától értetődő volt, hogy első körben Jakab Csaba lesz az „áldozat”, hiszen a köztünk fennálló 
 
több évtizedes baráti kapcsolat révén, korábbi beszélgetéseink alapján és a 2000-es évek elején elvégzett közös 
 
munka jóvoltából, amikor az Élet Farkaslakán című kötetet szerkesztettük, tudtam, hogy ő az egyik alkalmas ember, 
 
akire támaszkodhatom. Innen kiindulva lehet választ kapni a feltett kérdésekre, vagy legalább el lehet indulni egy 
 
olyan csapáson, amely járhatónak mutatkozik.
Úgyhogy internetes levelezés és telefonos beszélgetések segítségével próbálkoztunk most – immár közösen – 
 
összehozni az alábbi anyagot, amely azért jóval több, mint egy közönséges interjú. Bízom benne, hogy eléggé 
 
tartalmas e beszélgetés, és azt is remélem, hogy többünknek is kapaszkodót jelent majd, amikor a felvetett gondokra 
 
keressük a tényleges választ és a cselekvő megoldást. (S. M.)
– Mi történt az elmúlt két évben a kaláka-eszme körül Magyarországon és Erdélyben?
–„Friss pillantást szeretnék vetni az építészet alapvető elemeire – amelyet bármely építész, bármikor, bárhol 
 
használhat –, hogy meglássuk, tudunk-e valami újat felfedezni az építészetben.” (Építészfórum) Rem Koolhaasholland 
 
építész, a velencei 14. Nemzetközi Építészeti Biennále főkurátora, azt javasolta, hogy a 2014-es rendezvény 
 
központi témája legyen az elmúlt száz év építészettörténetének feldolgozása: mindezek ismeretében gondoljuk újra az 
 
építés alapproblémáit, alapelemeit (Fundamentals).
A Koolhaas-idézet adta az ÉPÍTÉS-BUILDING velencei kurátori pályázati koncepciónk megfogalmazásának indítékát, de 
 
ezeknek a gondolatoknak megvoltak életünkben az előzményei. Természetesen a következményei, így a folytatásai is.
Azóta mi történt a „kaláka-eszme” körül Magyarországon és Erdélyben? Sok minden, de nem elég… Most már van törvény 
 
a kaláka tiltására, adóhatósági-üldözésére. Az ipari forradalom és a nyugati fogyasztói társadalmak után, pár száz 
 
év késéssel hozzánk – a Kárpát-medencébe – is elérkezett az építőipar védelmének érdekében – annak lobbi-
 
tevékenysége eredményeképpen – a gazdaság kifehérítésének igénye. A korrupció melegágyának tekintett kalákák 
 
üldözése, azok felszámolása is elkezdődött. Ebben látják a hatalmasságok a legnagyobb veszélyeket. Azt hiszem nem 
 
alaptalanul, de a szomorú az, hogy az igazi korrupciós tevékenységek „elfedésére” született meg a kaláka-üldözés. 
 
Már a szőlősgazdának sem segíthetnek rokonai-barátai a szüretelésben Magyarországon. Őket is zaklatja az 
 
adóhatóság. Másképpen kellene felszámolni a korrupciót, de a kaláka közösségépítő kohéziós erejét nem lenne szabad 
 
bántani! A mosdóvízzel kiöntik a gyereket is. Ez a rendelet már 2013-ban megszületett, de mára lett igazán 
 
„eredményes”.
A velencei építést féléves-kalákának neveztük Márton László Attilával, kurátor- és tervezőtársammal. A hivatalos 
 
katalógusból – bürokratikus okokból – kimaradt mintegy száz oldalnyi szöveg, az egyetemisták pályaművei 
 
(Fogadótér-kapu pályázat), és a féléves építés összeállítása-szerkesztése megtörtént, így egy második ÉPÍTÉS-kötet 
 
kiadásának nyomdai finanszírozásának megoldásait keressük.
A kaláka-témában a legszerteágazóbb támogatást 2014-ben a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) építőművészeti tagozata 
 
nyújtotta. Ebben nagy szerepe volt Ferencz István építész-belsőépítész tagozatvezetőnek. Abban az évben – 2014-ben 
 
– az MMA Építőművészeti Tagozatának éves pályázati kiírása az egyetemek nyári alkotótáborait, kalákáit támogatta, 
 
kapcsolódva a biennále témájához. Az eredetileg tervezett 15 építésből végül 25 építés lett, amelyeket 
 
szeptemberben a magyar pavilonban kiállítottunk, bemutattunk.
Az MMA támogatásával a budapesti Millenárison egy kicsit féloldalas „konferencia-féleséget” is rendeztek, de ez 
 
inkább félrevitte, semmint segítette ezt az általunk szorgalmazott összegző törekvést. Szintén az MMA támogatásával 
 
készíthettem el a kéziratomat Az építész-alkotótáborok története és jövője – a Kárpát-medencei modell címmel, 
 
melynek könyv formában való kiadását erre az évre tervezem. Összeállítottuk a Kárpát-medencei modell, mint építész 
 
oktatás-nevelési módszer magyar értéktárban való felvételéhez a kérelmünket a szükséges dokumentumokkal és 
 
támogatók ajánlásaival, de a bürokratikus akadályok itt is hátráltatják az eljárást. Véleményem szerint a táncház-
 
mozgalom ikertestvéreként a Kárpát-medencei modell is a hungarikumok (transzilvanikumok?) sorába kell hogy 
 
kerüljön, annál is inkább, mert a tánc-zene-vers-mese-stb. az építészeti környezet és a tárgykultúra nélkül 
 
„féloldalas” maradna, nem adja ki a kerek, teljes EGÉSZ-et. Önmagában nem lehet egyik sem egészséges. Ezen is 
 
dolgoztunk, s reménykedünk…
Fontos – a folyamatosság szempontjából is – kiemelkedő események történtek Visegrádon. Eredetileg azt terveztük, 
 
hogy 2014. augusztus 20. körüli időpontban szervezünk egy „konferenciát”, melynek az ÉP-ÍT-ÉS lesz a központi 
 
témája. Így a Makovecz Imre által vezetett – ma már történelmi! – Visegrádi Táborok újraindításával azt szerettük 
 
volna elérni, hogy oda meghívjuk minden ismert műhely képviselőjét, és az eszmecserék keretében, tanulva egymástól, 
 
építsük a kaláka-mozgalmat. Elégséges erő és idő hiányában ebből az átfogó találkozóból nem lett semmi, de egy 
 
sikeres építész-alkotótábor Turi Attila építész vezetésével a Budapesti Műegyetem (BME) „Szerves építészet” 
 
tantárgyának keretében létrejött, így 2014-ben újraindultak a Visegrádi Táborok.
A folytatásban bizakodhatunk, mert a makoveczi-hagyomány és az eredeti Visegrádi Táborok egyik oszlopos tagja, Túri 
 
Attila építész, illetveFélegyházi András építész barátom – aki Visegrád polgármestere – és a lelkes fiatal, 
 
vándoriskolát végzett főépítész Rüll Tamás egyaránt garancia erre. Ezen a vonalon szeretnénk a Magyar Értéktárba 
 
bejuttatni a „Kárpát-medencei modellt” is. Végül a tervezett „első konferencia” nem Visegrádon – és kicsit 
 
„féloldalasan” – született meg 2014 őszén, de pozitív esemény, hogy – kicsit másképpen, a mai körülményekhez 
 
igazítva – újraindult a táborok sora. Beszélgetünk, előadásokat tartunk, szervezünk és csatlakozunk. Talán ez a 
 
legfontosabb, hogy téma lett, újból terítéken van – rengeteg formában – a kaláka.
– Mint az előző biennále egyik kurátora és Magyarország ottani, akkori képviselője, témafelelőse mennyire ápolod a 
 
kalákát mint olyant?
– Sebő Ferenc szokta mondani, hogy a néphagyományt megélni kell(ene), nem pedig ápolni! Elsősorban a betegek 
 
szorulnak ápolásra. A hagyományainkból – a hamut elhagyva, de a parazsat tovább hordozva – a mindennapjainkban 
 
kellene építkeznünk. Ha megtanuljuk az őseinktől, hogy mi a számunkra hiteles érték, azt megéljük és a 
 
gyermekeinket ebbe beleneveljük, akkor nem szorul ápolásra a kaláka sem. Csinálni kell, minél hitelesebben, minél 
 
teljesebb tartalommal. Nem mondhatunk le erről, ezekről az életbölcseletekről, még akkor sem, ha ezt szorgalmazzák, 
 
s lágy és kemény nyomással igyekeznek minket leterelni az igaz útról. Én ebben látom a fontosságát a „kaláka-
 
ápolásnak” is. Már a madéfalvi veszedelem idején tartást adott az embereknek, ellenállási keretet teremtett, 
 
fékezte a „biorobot-termelést-tenyésztést”, a „konzumidióta-nevelőket” akadályozta abban, hogy eredményesen 
 
végezzék a munkájukat.
Mint farkaslaki székely gyermek már kicsi korom óta részt vettem az akkoriban még gyakori, megszokott kalákákban. 
 
Előbb csak vízhordásra kellettem, majd fuss ide-fuss oda feladatokat kaptam, később már lapátolásra is jó voltam. 
 
Nálunk a legény előbb házasodik, s csak utána nősül. Még a 20. század végén is Farkaslakán kalákában építették 
 
ezeket a „házasodáshoz” szükséges lakóépületeket. Az én szüleim nekem is építtettek egy akkoriban szokásos kocka-
 
házat. Ezt az 1982-ben szerkezetkészre felépített – az akkori kétszintes sátortetős típus-kockaházat – is kalákában 
 
építettük. Akkor én már 17 éves voltam, és előtte is, utána is „visszajártam” a kalákákba.
A „városi indíttatású kaláka-mozgalomba” – a táncház-mozgalomhoz hasonló urbánus „néphagyomány-reneszánszába” 
 
(nosztalgia?) – a nomád nemzedék egyik jeles képviselője kapcsolt be engem. Bodor Ferenc(aki immár a gelencei 
 
temetőben nyugszik) vitte Magyarlukafára a Magyar Iparművészeti Főiskola (MIF), akkori első évfolyamát elvégző 
 
„környezettervezőket”. A nyári szakgyakorlat a MIF oktatási rendszerének szerves része volt. A helyi népművészeti 
 
alkotóház udvarán, illetve a falu különböző pontjain építettek az egyetemisták a helyiekkel együttműködve. Én 1990 
 
nyarán – Márton László Attilával együtt – egy – a kocsma mellé épített fedett asztal-padokkal – kaláka-építésben 
 
vettem részt. Utána a gelencei templomfelmérést, majd a farkaslaki falufelméréseket végeztünk „kalákában”. Az 
 
iparművészetis tanítványaimmal és skót-ír-angol közreműködők részvételével dolgoztunk együtt. Onnan volt a brit 
 
kapcsolat, hogy Skóciában is tanítottam rövid ideig (1995). A Sztánai Műhely kalákáit – a kertészeti egyetem 
 
diákjai, a helybéliek, kolozsvári építészdiákok, és egy holland protestáns-közösség volt jelen –, illetve a 
 
bükszádi fürdőépítést kell említeni, ahol már Péter fiam is részt vett 2007-ben, Fekete Albert barátom, illetve az 
 
ő tanítványai/barátai szervezték. Én több-kevesebb energiával kivettem ezekből is a részem…Farkaslakán nehezen 
 
sikerültek a kaláka-kezdeményezéseim. Ott is több próbálkozásunk elhalt, vagy csak részlegesen volt eredményes. Ami 
 
megvalósult – kalákában, vagy csak részben kalákában – az a Kettős-kereszt emlékmű, azaz Erdély első Trianon-
 
emlékműve volt, 2010-ben. Ez eredetileg az Emlékezés Parkja lett volna, kalákában kezdtük el, aztán végül minden 
 
értelemben torzó lett. Megemlítem, hogy ilyen-olyan formában most is rendszeresek a farkaslaki kalákák, változó 
 
színvonalon megvalósulnak bizonyos kezdeményezések. Hátha majd valamikor ezt is sikerül befejeznünk!A máréfalvi 
 
ravatalozó, illetve a kántori lakás átalakítása, annak a Böjte Csaba atya szellemiségéhez való igazítása, mind-mind 
 
kalákában indult, s így vagy úgy fejeződött be…
A velencei féléves-építés még tartott, amikor 2014 augusztusában a Minimum Party összművészeti alkotótáborban – 
 
Lőrincz Ildikómeghívására – én vezethettem az építész-műhelyt a kászonjakabfalvi Tiszás-patak völgyében.  Tudomásom 
 
szerint a 2015-ös – az immár 20. alkalommal megrendezett eseményen – is kalákában építettek a résztvevők.
Úgy látom, hogy változatos formában, kreatív adaptációs-technikákkal, a hagyományos kaláka szellemisége az elmúlt 
 
években erősödött és további dimenziókat nyit a közösségépítés gazdag lehetőségeiben. Az építészek részvétele 
 
nélkül, vagy minimális „építészeti-igényszinten” szervezett kalákáktól kezdve az „operett” könnyedségével viruló, 
 
popos-work-shopokig, iskolai kreatív kísérletezésekig, képzőművészeti hangsúlyokkal operáló akciókig bezárólag, 
 
rengeteg változatos formában éli reneszánszát manapság a kaláka-eszme.
A „hepiend” nem indokolt, így egy vidám/szomorkás történettel zárom a kérdésedre adott válaszomat: a 2015-ös Sziget 
 
Fesztiválra installáció-pályázatot írtak ki a szervezők, melynek nagy-installáció kategóriáját egy „Velencei-
 
facsipeszes” tervünkkel megnyertünk, de a kalákában építést a munkavédelmi-előírások és az adóhivatali buktatók 
 
okozta áthidalhatatlan akadályok miatt végül – kiherélt változatban – nem vállalhattunk, így a 2015-re tervezett – 
 
nagy hírverésnek ígérkező – kaláka-építésünk meghiúsult.
Hogy ne keseredjünk el, meg kell még említenem, hogy a Nemzeti Kulturális Alap és Hargitai Szabolcs, illetve Bíró 
 
Zoltán székely barátaim segítségével, a Magyar Építészek Háza (Budapest, Ötpacsirta utca 2.) Kós Károly Termében 
 
2015. október 5-én – az Építészet Világnapján –, megnyílt a velencei kiállítás anyagából egy kis beszámoló 
 
kiállítás, melynek részét képezte egy facsipeszes-udvari installáció is. A szervezési nehézségek itt sem kíméltek 
 
minket, így a Szakállszárító csapatból egyedül Tóth Bertalan tudott csatlakozni az építő-csapathoz, amely az általa 
 
tervezett „Fogadótér-kaput” meg is építette. A Magyar Építész Kamara (MÉK) és a Magyar Építészek Szövetsége (MÉSZ) 
 
egyaránt támogatta ezt az akciót, és mi sem bizonyítja jobban a sikerét, hogy kérésükre az installációt január 
 
végéig a helyszínen hagyhattuk, holott a kiállítás már október 23-án már bezárt… Most is – a velencei kiállítás 
 
folytatásaként – csipesszel építenek és üzengetnek a Palotanegyedben megforduló, a világ minden tájáról ott kószáló 
 
emberek…
– Magyarországon és Erdélyben is tanítasz. Változtak-e a tematikáid? Mit adsz elő egyetemeken az építészeten belül?
–Névlegesen, vagy formálisan nem változtak, hanem – reményeim szerint – elmélyültek a tematikáim. Ha én ezt jól 
 
ítélem meg, és ha egyáltalán szabad ilyet mondani… Így érzem. Győrben a Széchenyi István Egyetemen (SZIE) az 
 
építészeknek – a BME-től átvett eredeti akkreditáció szerint, mint építészmérnök – „Belsőterek építészete”, míg a 
 
Sapientián (Sapientia EMTE), annak marosvásárhelyi tagozatán, a kert- és tájépítész szakos hallgatóknak,  a 
 
„Műépítészet” nevű stúdiumok tantárgyfelelőse vagyok. Mindkét helyen több kollégám közreműködésével tanítom ezeket 
 
a tárgyakat…
Tudom, hogy az ateistáknak hihetetlen, de még számunkra is legalább mesésnek mondható az, ahogyan alakultak ezek a 
 
dolgok. Hiszem, hogy nem véletlenül történnek velünk az események, mindennek rendje és ideje van! A vásárhelyi 
 
tantárgy-alkotás a velencei készülődéssel párhuzamosan történt, egymást erősítve. A győri feladatokat erre az őszre 
 
tudtam eddig a legteljesebben összerántani, épp a velencei tapasztalatok hatására! Az építészeten belül is mindig 
 
az élet érdekelt. Ezt még Jánossy György építész mesterem tudatosította bennem az egyetemi évek alatt. Csak jóval 
 
utána döbbentem rá – az amúgy addig is jól ismert – József Attila-vers, az Ars poetica sorainak igazi értelmére: 
 
„Költő vagyok – mit érdekelne engem a költészet maga?/ Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga.” Én 
 
építész vagyok. Az ÉP-ÍT-ÉS azért érdekel, mert szent szolgálatnak tartom ezt a munkát, ezt az életformát. Isten 
 
dicsőségére, embertársaink – és minden földi lény – életének elviselhetőbbé tételében, megvilágosodásunk, 
 
üdvözülésünk reményében segédkezem. Ezt tanítom mindkét iskolában, mert szenvedélyesen hiszek abban, hogy az 
 
építészet nem maradhat ebben a mai skatulyában, nem lehet a fogyasztói társadalom dicsőítője és szolgálója.
Az építészet a helyek lelkének megragadására, felfényezésére való, és ha nem vállalja ezt a feladatát, akkor a 
 
biznisz-bárók, a jogi-politikai-gazdasági játszmák játékszere lesz. A napjaink dekadens, halott európai kultúrája 
 
már több mint száz éve ebbe a civilizációs zsákutcába szorult.
Oswald Spengler száz évvel ezelőtt leírta ezt A nyugat alkonya (1918) című korszakalkotó művében. Végül Velencében 
 
is kiderült, hogy nem kicsi a baj a világunkban. Azt mondtam akkor az egyetemista Szakállszárító-csapatnak, hogy 
 
véleményem szerint akkor lesz az élőlényeknek, így az embereknek is, a szakrális létnek újból méltó szolgálója az 
 
építészet, amikor a legrangosabb művészeti biennálékat nem a poshadt-romlott levegőjű, Atlantiszként süllyedő 
 
Velencében, hanem a friss levegőjű, a keleti-napsütésben felragyogó Hargitán rendezzük. Ez a megérzés segített 
 
elmélyülni a tematikában…
A helyek lelkét kijelölő-matériák (házak-építmények), a mérnökök-közgazdászok-jogászok által jól árazható héja 
 
(építőanyaga-szerkezete-ára-kereskedelmi haszna) a 20. században oly módon lett túlértékelve, hogy az építészek is 
 
bedőltek ennek a kufárkodó kapzsiságnak. Az általunk, a belső világunknak a konkrét kihívásokra kivetülő vízióinak 
 
tárgyiasításával formát öltő épületek a belső terek atmoszféráját pontosítják és a tájban jelként megmutatják, hogy 
 
Atyánk alkotását milyen hiteles alázattal folytatjuk.
A megszülető, a kiszagolt és felfedezett helyek felfényesítései a terek elválasztására terveink alapján megépített 
 
szerkezetek-formák igénybevételével történnek. Azok időtlensége és konkrét helyhez-tartozása, rögzítettsége a döntő 
 
minősítés. Ezért szomorú az a rajongás, amely József Attila költői hitvallásának üzenetét nem érti meg. Vagy pár 
 
évtizede elterjedt fogalom, a „kortárs formanyelv” bűvöletében a fogyasztói szemlélet divatjainak teszi ki az 
 
építészetet. A DÖGLÖTT HALHOZ HASONLÓAN ÚSZIK AZ ÁRRAL A TRENDI ÉS A DIVATOS… Velence is segített abban, hogy 
 
tisztábban lássam mindezeket… Az építészet alapjait, lényegét próbálom megéreztetni mindkét helyen a 
 
tanítványaimmal. Azt, hogy nem műszaki-gazdasági-politikai-építőipari-jogi vagy fogyasztói divat kérdése az 
 
építészet, még akkor sem, ha ma úgy látszik. Ez a pár évtizedes, évszázados tévedés is része a teremtésnek, itt az 
 
ideje a korrekcióknak, melyeket a tanítványaink fognak elvégezni a mi segítségünkkel. Ehhez mindent meg kell 
 
tanítani és tanulni, tájékozottnak kell lenni, de a legfontosabb az ÉRTÉKHIERARCHIA keresése, átadása és 
 
elfogadtatása.
Ezt – sajnos – napjainkban nagyon nehéz elérni, mert deszakralizált, materialista világunkban a közgazdaságtan, a 
 
műszaki tudományok vagy a jogi csűrés-csavarás általában csak akadályozza. Az igaz, hiteles művészetnek a kultikus, 
 
szakrális erejéből fakadó értékhierarchiája, teljessége és időtlen, konkrét helyhez kötődő korszerűtlensége adhatja 
 
azt az állandóságot, amely a lét folyamatos változásaiban konstans. Valami ilyesmit tanítok, valahogy így…
– Úgy tudtam, s említetted is, hogy a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karán tájépítészettel foglalkozol… Ez idáig ez 
 
a szakterület mintha távolabb állt volna tőled, vagy mindig is a teljes tájban gondolkodtál? A tájhoz kell a 
 
kaláka?
– Mindig a Genius loci foglalkoztatott. A táj és kert, a házak külseje/belseje számomra elsősorban azért érdekes, 
 
mert érzésem szerint az ilyen értelemben szellemmel-lélekkel telítődött terekben ugyanaz az esemény zajlik: a föld 
 
és az ég, az Isten és a halandók (M. Heidegger fogalomrendszeréből kölcsönözve) a helyek lelkében egyesülhetnek. A 
 
technikai részletek, a konkrét műszaki ismeretek és a napi praktikák mutathatnak eltéréseket, de azokkal nem én 
 
foglalkozom. Mindenik iskolában vannak ezekre az ismeretekre megfelelő tárgyak, de a lényeg mindkét esetben 
 
ugyanarról szól. Az építész végzettségű Antoine de Saint-Exupéry költői megfogalmazásában: „… nekem nem kell 
 
ismernem a hajóm minden szegét. Az én feladatom az, hogy az emberekben kedvet ébresszek a tengerhez.” (Citadella, 
 
1948) A már emlegetett Fekete Albert barátom (szintén székelyudvarhelyi), ma a Budapesti Corvinus Egyetem (BCE 
 
Kertészettudományi Kar) tanszékvezetője és dékánhelyettese, meghívására már a 2000-es évek elején tartottam 
 
előadásokat az egyetem diákjainak, részt vettem a Sztánai Műhely rendezvényein, akcióiban… A marosvásárhelyi kert- 
 
és tájépítész szak hosszú vajúdás után csak most indult el, de az első – mintegy tíz évvel ezelőtti – akkreditációs 
 
dokumentációba  már én adtam a tantárgy-leírást, én voltam tantárgyfelelősnek megnevezve. Azon túl, hogy mindig is 
 
„tájban gondolkodtam” azt is reméltem-remélem, hogy előbb vagy utóbb egy építész-tárgytervező szak is elindulhat a 
 
Sapientián, és úgy gondoltam, hogy ezen a nyomon, már házon belül, hatékonyabban tehetek az említett szakok 
 
megszületéséért is. Nem vitás, hogy nem csak ezek a szempontok motiváltak, hanem az is fontos volt, hogy akkoriban 
 
Erdélyben nem nagyon volt doktori fokozattal rendelkező és oktatói tapasztalatokkal, főállású docensi kinevezéssel 
 
rendelkező építész, anyaországi születésű építészt pedig elég nehéz lett volna erre az ingázásra rávenni… Tisztelet 
 
azoknak a kollégáknak, akik ezt az áldozatot ilyen fajta kötődések nélkül is vállalják! Nem hallgathatom el azt 
 
sem, hogy mint volt marosvásárhelyi művészetis diák, örömmel tértem vissza középiskolás éveim helyszínére, illetve 
 
így újból rendszeresebbé válhattak a székelyudvarhelyi, farkaslaki hazalátogatásaim is. Tamási szavaival élve: 
 
ilyen „aranyos tekergő” életet élek.
Ami pedig a kalákát illeti: a tájhoz is kell a kaláka. Sőt, a legaktívabb és leglendületesebb műhelyeket éppen a 
 
kert- és tájépítész barátaim szervezik. A Sztánai Műhelyt már említettem, de a Herczeg Ágnes szervezte-vezette 
 
Székelyföldi fürdő- és közösségépítő kalákák talán a legteljesebben valósítják meg a Kárpát-medencei modell 
 
eszméjét. A velencei katalógusunkban is a legtöbb építést az ők kalákáiból mutatunk be.  Amúgy a vásárhelyi 
 
Sapientia-campuson is szeretnénk elindítani egy kaláka-sorozatot. Azt javasoltam, hogy minden évfolyam közös 
 
munkával építsen valamit a nyári szakgyakorlatok alkalmával, hadd lakjuk be így az egész területet. Ez mintaértékű 
 
is lehetne, de a közösségépítő ereje és az alma mater későbbi vonzása is konkrét kötődésekkel erősödhetne. Azon túl 
 
hogy közben szépen „belaknánk” a tájat, kialakulhatna egy otthonos hely… Ez a javaslatom még nem kapott zöld 
 
lámpát. Azért évek óta beszélgetünk róla, tervek is készültek az iskolai órák keretei között, és folyton 
 
reménykedünk, hogy elindul a tényleges cselekvés… Lassan őrölnek a malmok…
– Milyenek a mai diákok? Azonosulnak-e az általad képviselt felfogással?
Illik azt mondani, hogy „így meg úgy” és „bezzeg a mi időnkben”… Azt már Szókratész is panaszolta, hogy 
 
„fiatalságunk (…) rosszul nevelt, (…) feleselnek a szüleikkel és fecsegnek ahelyett, hogy dolgoznának, egyszerűen 
 
kiállhatatlanok.” Tény, hogy ma sem könnyebb. Ennek is sokféle oka van. Az elsők közt az úgynevezett „liberális 
 
szellem” (ami nem az, de ezt most így hívják!), ami mindent relativizál, leépít (nivellál), a minőséget nem 
 
tolerálja (úgy általában semmit sem, ami nem a hasznukat szolgálja, és nem illeszkedik az elképzeléseikhez), és 
 
eredményesen destruálja a közösségeket, elképzelt csoportoknak titulálva azokat… A társadalmi nyomás és a rossz 
 
oktatási rendszer, illetve az oktatás üzleti szemlélete, az intézmények közgazdasági értelemben vett 
 
termelőegységként való kezelése minden esetben színvonalromboló. Ez  általános válság, ami a nyugat alkonyát 
 
jeleníti meg (lásd még Oswald Spengler említett művében). Ezen belül a volt „szocialista, keleti tömb” új-
 
demokráciái – az oroszok gyarmatából a nyugatiak gyarmatává alakítva – nem sok mozgásteret kapnak/biztosítanak. A 
 
gyarmattartókat soha nem érdekelte a „bennszülöttek intelligenciája”, így az „IMF és barátai vállalat” az oktatás 
 
minőségét és az orvosi (meg általában a szociális) ellátásokat zsarolással korlátozza. Így szerzi meg a haldokló 
 
nyugat a hiányzó orvosait (elszívja, elcsábítja) és rontja az oktatás gyengítésével a szellemi potenciálból 
 
feléleszthető gyarmatok konkurenssé válásának esélyeit.
Ezt a célt a gyarmatokon „megválasztatott” bennszülött-politikusok strómanként érvényesítik, így folyamatosan 
 
csökken az oktatásra fordított összeg. Ma már a nemzetek megmaradását is veszélyeztetve olykor. Ausztriában is 
 
tanító kollégánk fizetése sokszorosa a miénknek, holott semmi nem drágább ott, és nem valószínű – a szabad verseny 
 
szellemében sem –, hogy annyival jobban tanítana, mint amennyivel többet keres. Tehát minden fronton szorul a 
 
hurok, így ilyen sok (vagy még több) szempont mentén és hitelesen kell ezekről gondolkodni…Ami az építészképzést 
 
illeti…

Az elmúlt száz évben folyamatosan romlott a színvonal a képzésben, a szakmában, és ez oda-vissza folyamatosan még mélyebbre ásta mindkettőt. Egyre több hallgatót vettek/vesznek fel, egyre rosszabb szűrők mentén, egyre gyengébb megbecsüléssel és folyamatosan kontra-szelektált oktatók közreműködésével „szaporodott a szakma”.

Jakab Csaba, Simó Márton
Készült a B


FELADATOKAT ADTUNK EURÓPÁNAK


MEGJELENT – REGÉNY A HELY- ÉS JÖVŐKERESÉSRŐL – JÓKOR? MEGFELELŐ IDŐBEN? – MEGRENDELHETŐ!


ATYHA MEGKÖSZÖNI
A HATÁROKON ÁTÍVELŐ ÖSSZEFOGÁST!