MIKOR ÍRJUK MEG AZ UTOLSÓ KÖNYVET?
Szerző: Admin
MIKOR ÍRJUK MEG AZ UTOLSÓ KÖNYVET?
A hagyományos kiadványra gondolok, arra, amelyet Gutenberg óta ismerünk és sokszorosítunk. Mi, akik a most élő emberek idősebb korosztályaihoz és a maiak derékhadához tartozunk, még megérhettük a klasszikus hordozón terjedő alkotások fénykorát.

Jól emlékszem a régi tanévzárók hangulatára, hiszen – lehetséges jelöltekként – izgatottan vártuk az ünnepségeket, amikor jutalomkönyveket is osztottak. Talán hatodik, vagy hetedik után kaptam kézhez egy ilyen alkalommal a Nagy Albert (1902-1970) festőművész leveleit és feljegyzéseit tartalmazó posztumusz kötetet: Rózsikaédes!... Őszintén bevallom, kicsit meglepődtem, mert valami „hasznos” olvasmányt vártam, Mikszáth-, Móricz-, vagy éppenséggel Szabó Gyula-könyvet, amellyel el lehet tölteni még a nyári hőségben is két-három napot. Csalódásom azonban amilyen hirtelen jelentkezett, épp olyan gyorsan tovatűnt. Hamar rájöttem, hogy a kötet olvasható, meglehetősen izgalmas is, hiszen a szerző több levelét külföldről – történetesen Olaszországból és Magyarországról – keltezte. Akkor minden üzenet izgatott, ha valamilyen „egzotikus” helyszínen fogalmazták, hiszen alig-alig utaztunk, és nagy szükségünk volt a „kinti” világ hangulataira. Igazán a könyvek által mehettünk távolabbra. Pótolt és kárpótolt. Volt a könyvben néhány reprodukció is. Nem voltam képes mindjárt értelmezni a festő stílusát, nem igazán értettem, hogy miért olyan amilyen… Lehetett volna akár realista alkotó is, de mégis megragadott az egyénisége. Annyira, hogy a továbbiakban is számon tartottam, ifjúként, felnőttként is kerestem a lehetőségét annak, hogy képtárákban is megtekinthessem a Nagy Albert-képeket. Kolozsváron láttam néhányat, aztán Székelyudvarhelyen is. Amikor nagy ritkán „leporolták” az életművet, mindig felkészülten mehettem el a kiállításokra. Tavaly Sepsiszentgyörgyön - a művész halála után ötven esztendővel -, idén Kolozsváron pótolták a hiányt, feledtették a muzeológusok és a művészettörténészek azt a mulasztást, amelyet e jelentős képzőművész hagyatékéval elkövettek…

Úgyszintén emlékezetes jutalomkönyv volt nyolcadik után Móricz egyik késői regénye, az A boldog ember. Abban az életkorban igencsak alkalmas olvasmány. A középiskolában aztán már „komolyabb” könyvekkel ajándékoztak meg tanáraim, Apácai Magyar Encyclopaediáját – a Kriterion fehér-sorozatából –, aztán Ajtmatovtól Az évszázadnál hosszabb ez a nap című remeket vehettem át nagy örömmel.

A könyvek irányították a műveltségemet a  hazai és a világszintű pászmákra. Annyira elkötelezett könyvgyűjtővé váltam, hogy máig sem tudtam egybeterelni a három részre szakadt magánkönyvtáramat. Egy ideig bőröndökkel kellett hurcolni, aztán dugig tömött csomagtartót igényelt, ma már talán egy kisteherautó sem lenne elég, ha egybe kívánnám őket hordani. A három „telephely” azonban megnyugtat, hogy itt is, ott is, amott is otthon tudok lenni a könyveim között.

Különösen jó érzés uralkodik el rajtam, ha valakit meglátogatok, és felfedezem – csak úgy kívülről – az ismerős kötetgerinceket. Megszemlélem a sorozatokat, s mindjárt tudom, hogy egyívású emberrel találkoztam. Még magyarországi magánkönyvtárakban is látszik ez a rokonság, hiszen idehaza, meg ott is hasonlítanak ezek a szép könyvsorok. Úgyhogy én immár soha nem leszek olyan ember, aki bankkártyával a zsebében és egy szál okostelefonnal, esetleg laptoppal lelem meg állandó vagy ideiglenes (munka)helyemet. A biztonságtudatomhoz kellenek a könyvek. Már tucatnyi válogatott kiadvány képes megteremteni az otthon illúzióját.

Mostanában megesik, hogy nem bizonyos műfajba sorolható írásokat kérnek tőlem, hanem „tartalmakat”. Megírom ezeket a penzumokat, viszont is látom egyiket-másikat a világhálón bizonyos helyeken, de korántsem nyugtat meg az ilyenfajta megjelenés. Mintha csak előjáték lenne. Olyan, mint a test nélküli lélek. Vagy inkább: lélektelen információsorok az interneten. Azt mondják a sokat tudók, hogy ez már a jövő. Az irodalom, a kultúra, az üzenet ma már így hat. A digitalizált nemzedékek ilyenek, így szocializálódtak: a kibertér jelenti számukra a tiszta és a biztos forrást. Az is elképzelhető, hogy a hagyományos könyv ma már nem egyéb, mint az „igazi” alkotás promóciós eszköze, amely inkább a figyelem felkeltése miatt jön létre. Ma már minden más. Minden más módon hat és működik.

Vajon megírjuk-e, kiadják még a mi életünkben az utolsó hagyományos hordozón levő könyvet? Vajon lezárul-e a fizikai értelemben vett kézzel is fogható könyvek kora? Nem tudom. Egyébként vígan használom a Gutenberg-galaxist a számítógép jóvoltából is, de nem szeretném azt megérni, hogy megírjuk és megjelentessék az utolsó könyvet. Attól a tárgytól, amely egyik legkedvesebb kísérőnk, nem vehetünk búcsút már e földi vége előtt. Még utánunk sem jöhetne el a sima vízözön és kiber-könyvek ideje! Mert mit ért akkor „ez az egész” felhajtás?! Mert a könyv örök nosztalgia. A tudás megtestesült vágya és forrása, amelyből kézbevétel során születik meg a fehér lapokról kiolvasható üzenet.

SIMÓ MÁRTON        
 
Nincs hozzászólás...
Szóljon hozza:
* Név:
* Email (nem nyilvános)
*
* Másolja be a biztonsági kódot:
* - Kötelező mezők:
 


FELADATOKAT ADTUNK EURÓPÁNAK


MEGJELENT – REGÉNY A HELY- ÉS JÖVŐKERESÉSRŐL – JÓKOR? MEGFELELŐ IDŐBEN? – MEGRENDELHETŐ!


ATYHA MEGKÖSZÖNI
A HATÁROKON ÁTÍVELŐ ÖSSZEFOGÁST!