AMIT MAGUNKKAL VISZÜNK
Szerző: Admin
AMIT MAGUNKKAL VISZÜNK
Egyszer biztos, hogy a vírustól nem szabadulunk meg egyhamar. Visszük. Ha élünk. Túl a kóron azonban akad még cipelnivalónk. Bőven. Itt van az október 25.-e. Valahogy elsikkadt, sok éven át nem is nagyon figyeltünk erre a napra. Úgy látszik azonban, hogy az öt éve indított székelyföldi őrtűzgyújtási-mozgalom mellé most társul egy olyasmi is, ami ballaszt. Mélynacionalista román honfitársaink tavaly elhatározták, hogy az úzvölgyi temetőbe felállított betonkeresztek komoly ürügyet szolgáltatnak ezentúl arra, hogy ők ott emlékezzenek és emlékeztessenek minket is a maguk csököttségére.

Emlékszem, hogy annak idején, boldogult katonakorom alatt egy alkalommal szóba elegyedtem az őrnagyommal. Az illetékes elvtárs a politikai képzésünkért felelt, s gyakran érintett olyan témákat is, amelyek kívül estek az éppen soros pártkongresszus irányelvein. Kisebb alakulatnál, amolyan függetlenített alegységnél szolgáltunk, ahol őrzési feladatokat láttunk el. Kiemelt objektum volt, állítólag, de manapság pár kamerával, egy-két biztonsági őrrel elvégzik az ilyen létesítmények biztosítását – ha egyáltalán működnek még ezek a helyek, a nemzetgazdaságilag, vagy hadászatilag fontosnak vélt üzemek, raktárak erőművek –, akkor sem volt olyan nagy dolog, nem hinném, hogy azok a mocsok kapitalisták különösebben firtatták volna az ottani titkokat. De őriztük azt a valamit folyamatos üzemmódban, ki-ki hatvan éles lőszerrel, silbakoltunk, „magyarosabban” posztoltunk éjjel-nappal… Őrszemek voltunk.

Szóval egy ilyen agytágító alkalmával, amikor lediktálta a kötelező anyagot, s mi jegyzeteltünk, pirossal huzigálva alá a fő-fő titkár és népvezető irányelveit, kicsit lazábbra fogta a dolgot. És minket is. Erdélyi ember lévén, megpedzette, hogy a királyi román haderő tulajdonképpen nem felszabadította Észak-Erdélyt – ugyanis ezen a napon arra illett emlékezni, hogy az utolsó darabka ősi föld is felszabadult a horthysta iga alól –, hanem akkor került be az ország a szovjet érdekszférába, s a nagy és akkor egyetlen kommunista világhatalom bekergetett abba a barakkba, ahol azóta senyvednünk… Köpni-nyelni nem tudtunk. Azt hittük, hogy provokál, hadd lám, milyenek vagyunk, s kikönyököl-e belőlünk az irredentizmus, vagy egyéb nyavalya? Nem mertünk még helyeselni sem páran, akik vettük a lapot, akik értettük…

Az őrnagy erdélyi ember volt. Mindjárt visszakapcsolt az eggyel korábbi háborúra, s elmondta, hogy a nagyapja honvéd volt anno, úgy is esett fogságba, és majd’ otthagyta a fogát valahol a távol-keleti részeken. A Szahalin-félszigetet emlegette, egy fogolytábort, amelynek a nevét képtelen voltam megjegyezni… Azt is elmondta, hogy a falujukból, ahol felnőtt, sokan vesztek oda a közös, az osztrák-magyar, meg a nemzeti seregben. „La honvezi” – így mondta. S hogy azok vajon hősök-e? Én kénytelen-kelletlen azt mondtam, hogy igen. Még azt is kifejtettem, hogy szolgáltak – bizony – sokfélék együtt akkortájt a különböző ezredekben, hiszen az én nagyapám is beszélt olykor a nemzetiségekről, hogy volt ott tót, rác, bunyevác, sváb, zsidó, minden nációból való, aki a Monarchiában élt. Olá' is. Elmondta, hogy nem számított. Egyformán aratott a halál, s a tetű szerette, ette is őket válogatás nélkül. És sok nyelven szólt a jajszó, de egyformán fájt mindig a sérelem… Ez az – vágta rá egy ilyen megnyilvánulásom után az őrnagy, aki mintha megtagadta volna abban a pillanatban elkötelezett-mivoltát. Megkérdezte, hogy ki olvasta közülünk az Akasztottak erdejét? Hárman jelentkeztünk… Ezeket az apró részleteket kellene szép csendben elrendezni, békeidőben – tette hozzá halkan –, többszázezer elvérzett román porlad az ismeretlen sírokban idehaza és a szomszédoknál… Ekkor elhallgatott, szájára helyezte a mutatóujját – jelezve, hogy erről egy szót sem.

A történelem és a hazugságok súlyát hordozzuk. A végig nem beszélt értelmezéseket. Európa szegényes kisebbségpolitikáját. És bent, itt, egy bonyolult társadalmi és járványügyi helyzetben. Vannak és lesznek a butaságnak következményei. Meg egyébnek is. Áldozatokat szed a nagy hangon kürtölő butaság.

A szerző portréját Szabó Károly készítette

Simó Márton            
 


FELADATOKAT ADTUNK EURÓPÁNAK


MEGJELENT – REGÉNY A HELY- ÉS JÖVŐKERESÉSRŐL – JÓKOR? MEGFELELŐ IDŐBEN? – MEGRENDELHETŐ!


ATYHA MEGKÖSZÖNI
A HATÁROKON ÁTÍVELŐ ÖSSZEFOGÁST!