Nem olyan a kertészkedés, hogy kikapcsolom, hogy félreteszem, hogy könyvjelzőt helyezek el benne, vagy barbárul szamárfülesre hajtom a lapot, hogy az ideiglenes változatot lementem. Ha már kimerészkedtünk az elvadult kertekbe, akkor hajnali órán szükséges kelnünk, fáradtságot nem ismerve kell a kapa nyeléhez, a gyomok fölé görnyednünk, vizet mernünk az öntözéshez, metszőollót használnunk, rájönnünk az egyelés fortélyaira. Mi vagyunk ugyan a gazdák, de ez nem jelenti a szabadságot. Nem vagyunk főnökök. Sokkalta nagyobb úr parancsol nekünk. Maga a természet és annak rendje.

Egyik szomszédom azt meséli, hogy az ötven almafáját minden áldott nap megöntözte. Ötven veder vizet hordott ki a gyümölcsösébe legalább száz napon át. Ötszázszor száz liter. Ötvenezer. Most ökölnyi jonatánoktól roskadnak az ágak. Vagy roskadtak, mert ezekben a napokban szerre mind a pincékbe kerültek. A másik szomszéd nem öntözött. Nem sokallja, hogy öt lej körüli az alma ára a szuper- és hipermarketben. És nem érti a lényeget. Nem az öt lej lenne a fontos, hanem a tudás, hogy szükség esetén képesek vagyunk-e megtermelni annyit, amennyi kell az élethez. És esetleg tudunk-e többletet előállítani, ha úgy hozza a helyzet. Amikor le kell válnunk a fogyasztói társadalom csecséről, látunk-e alternatívát?

Némi fölösleget termeltem ebből-abból. Akár el is adhatom. Cserebere útján színesíthetem a kamrát és a pince mélyét. De egyelőre mindez csak csekélység. Annyi, mint egy fuvintásnyi por, vagy pernye. És mégis olykor tehernek érzem a kertet és az őszt, hogy nincs vége a szezonnak. A holt lapit is fel kell gereblyézni.

SIMÓ MÁRTON